Irodalmi Szemle, 1994
1994/6 - SZÁDELLEI BELLA: Az író nem én vagyok
Az író nem én vagyok Mihelyt (azonban) elkezdődik az automatikus írás, úgy elpárolog a hölgy, mint a gázlángon felejtett kamuillatea. (Az író szép lassan el is felejti, hogy ennek a szó- áradatnak az elején - a legelején - még férfi volt.) (De hátha nő, akkor mért éppen egy hölgyeménnyel vacakol?!) (Mért is?) (Mert e regény (meg)tervezésekor még nőnek érezte magát.) (Akárcsak most.) (Újra.) (Ezt megelőzően akkor volt férfi, amikor eszébe jutott, hogy regényt kellene írni.) Most azonban nagy bajban vagyok. A végére értem annak, amit ürügyként (alibi gyanánt) szerettem volna papírra vetni, de - sajnos - nem érkezett még el az automatikus írás ideje. Ebből kifolyólag a leányzó (vagy fiatalasszony?) sem tud átkelni az úttest egyik oldaláról a másikra. A hölgynek ugyanis még nincs teste. Csak (egyetlen) testrésze. Egyelőre csak a fél lábát ismerjük - lábfejtől térdig. (Térdkalácsig.) Egy fél féllábat azonban mégsem küldhetünk át az utca egyik oldaláról a másikra! (Furcsa ez a regényszínpad! Bármi megtörténhet rajta. Méghozzá egyidejűen. Szimultán módon. - Lásd az író írónővé változását és további játékát önmagával, a cselekmény egyéb epizódjaival párhuzamosan. — De miért is a színpad, ha regény? Mert a legtökéletesebb színpad a homlokcsont mögött van. Az ember fejében. Nincs még egy ilyen - vagy ehhez hasonló — univerzális színpad. Itt nem létezik lehetetlen. Nincs olyan esetlenség, mint a "valódi" színpadon. Szerencsére az olvasónak ilyen - univerzális - színpada van. S ennek a regénynek minden apró mozzanata itt játszódik le. Ezen az univerzális színpadon. Az író - és az olvasó - fejében. Ezért beszélek (folyton) (szívesebben) regényszínpadról és nem regényről.) Ha a fél lábszárat (Fél Lábszárat) akadálytalanul átengednénk az utca egyik oldaláról a másikra, ezzel (tulajdonképpen) elbocsájtanánk (kiradíroznánk) a terveink közül. Elkövetnénk azt a jóvátehetetlen hibát, hogy hagynánk az alibinket kitipegni a történetből. Ezzel végérvényesen megszűnne — ó, ihletet termő (teremtő) ujjgyakorlatok! ó, ártalmatlan szószátyárkodások! ó, történetek közötti céltalan téblábo- lások! szemérmetlen elbujdosások! - végleg megszűnne annak a lehetősége, hogy "tovább építsük" a hölgy testét (alakját) minden alkalommal egészen addig, amíg (ebből a hölgyépítő alibi-írásból) "ki nem bomlik" az automatikus írás, globálisan pedig addig, amíg szüksége van rá - tervei szerint - az írónak (vagyis: amíg a fél lábszárból "ki nem bomlik" az egész - teljes szépségében a — hölgy, akt majd átmegy az utca egyik oldaláról a másikra.) Most itt állunk (tehát) a nagy (írói) dilemma előtt: Hogyan folytatni tovább ezt a regényszínpadi történetet? (Az életművet.) (Mert ha életem egy van, úgy illik, hogy regényem is egy legyen.) (Ysa pur es cho- muv.) (Élet?) (Mű!) (Élet/mű.) Terv szerint építeni-e tovább a hölgyet (egészen addig, amíg át nem megy az utca — "az út"! - egyik oldaláról a másikra), vagy pedig követni a már útra kelt (próbaként útnak indított) (pontosabban: próbaútra küldött) fél lábszár (további) véletlen - az író (eredeti) terveinek ellentmondó - történetét? (Végül is: bármerre indulunk, mindenütt beláthatatlan - végtelen! - történet elé nézünk.) (Vagyis: (csupán) a befejezhetetlenség — az utolérhetetlen- ség! - nyomába szegődünk.) (Mi sem tudjuk már utolérni, aminek a nyomába szegődtünk - s bennünket sem tud már követni senki.) (Ugye, nyájas - és türelmes! - olvasó?) Ugye, nyájas olvasó?! Itt ülünk (vagyunk) mind a ketten megfürödve. Le
