Irodalmi Szemle, 1994
1994/6 - SZÁDELLEI BELLA: Az író nem én vagyok
Szádellei Bella másik - de melyik az?! - oldalról kockáztatja meg - de mi (lehet) ebben a kockázatos! - átkelni az egyikre. ) (Van valami értelme - oka - célja - ennek a nyakate- kert - vég nélküli - szófosásnak?) (De hiszen ez automatikus!) (Automatizmus.) (Önkéntelen, ellenőrizhetetlen és gáttalan szófolyam.) (Szóáradat!) (Szóhömpöly- gés!) Hat perc múlva két óra. (Természetesen éjszaka van.) Annyira bágyasztja az agyamat az álmosság, hogy már (végképp) semmi közöm ehhez a szóáradathoz, szó- örvényléshez. Azon túl, hogy jó érzéssel tölt el. Mert írni jó. írni nagyon jó. írni na- gyon-nagyon jó. Éjszaka van. (Ez természetes, hiszen ez az írás ideje.) De melyik éjszaka? Az-e, amelyben (ennek az - eddigi -szóhalmaznak valahol a közepe táján) előbb éjfél, (majd tudatveszejtő, kísérteties szószellemjárás) (fuj, de otroba — ragacsos! - mondat!), aztán (éjjel) egy óra volt, vagy egy másik éjszaka, amelyben (se szó, se beszéd - mármint róla: az időről) egyszer csak - hipp-hopp! - éjjel két óra lett? (Amely - egyébiránt - éppen most van.) (Hajszálpontosan.) (Az író - miközben ceruzás jobb kezével az ösztönös szóáradatot körmölgeti - (szabad) bal kezét becsúsztatja a combja közé, és megnyugodva tapasztalja, hogy nem (lett) hermafrodita. A lánynak (lány?) (vagy fiatalasszony?) térde is volt. Ez onnan tudható, hogy minden férfiszem - s melyik ne bámulta volna meg? - formásnak találta. Tudnunk kell azonban, hogy nem valóságos térdről van szó - azért is látszik ki e szóhalmazból --, hanem csak ürügyről. Az írás ugyanis nem olyan természetű, mint a kőművesmunka. A kőműves, ha abbahagyja a munkát és elmegy (például) ebédelni, nyugodt szívvel megiszik egy-két sört (vagy egyebet), aztán — kisebb-nagyobb böf- fentgetések közepette -- visszatér a (tovább építendő) falhoz, (kőműves)kanalával elteríti a habarcsot, rárakja az újabb sor téglát, vagyis -- minden különösebb zökkenő nélkül - ott folytatja, ahol abbahagyta. Az írás esetében (azonban) szükség van ürügyre. (Alibire.) Hosszabb időnek -- előkészületnek -- kell eltelnie, mire az ember -- az író — úgy érzi, megfelelő lelkiállapotba került, szellemét kellően szabaddá tette, és fizikuma (erőnléte, türelme, állóképessége) is alkalmas az alkotás aktusára. (Ez -- netán! - alliteráció akar(t) lenni?! S ekkor még mindig nem biztos (benne), hogy sikerrel veti papírra azt, amit szeretne. Hogy egy -- esetleg - tökéletlennek vélt állapotban el ne puskázza a legszebbnek, legeredetibbnek tartott gondolatait, próbát tesz. Esetleg többet is egymás után. Ezekre a próbákra mint ürügyre van szüksége. (Alibinek tekinti őket.) Ez a már-írok-de-még-nem-írok állapot. Az úgy- teszek-mintha-írnék helyzet. (Vagy fordítva? Az előbbi a helyzet és az utóbbi az állapot?) Ha menet közben (írás közben) kiderül, hogy ami papírra került, az még nem az igazi, akkor az (író)ember tovább folytatja az ujjgyakorlat(ok)at -- az alibiírást. Aztán (egyszer csak) — észrevétlenül! — átbillen abba a másik állapotba, amikor már nem tudja önmagát ellenőriz(get)ni, és a tudat mélyhűtőiben -- eddig -- különös gonddal tárolt (őrzött) szavak, asszociációk, képek, gondolatsorok elszabadulnak, mint Balassi Bálint idejében a (télen istállófogságra ítélt) szilaj csikók a (zsenge) tavaszi rét(ek)en. Ez az írás igazi ideje. Az utca egyik oldaláról a másikra átkelő hölgyre (leányra? fiatalasszonyra?) az alibi-írás idején van szükség. Amíg nem tud mit kezdeni az írással az. ember, addig (ezzel) a hölggyel vacakol. (Ürügyként.) (Alibi gyanánt.)
