Irodalmi Szemle, 1994

1994/6 - LUDVÍK VACULÍK: Hogyan kell fiút csinálni

Ludvík Vaculík ki, mint egy eszelős, mert az is vagyok. Éspedig azért, mert egy fiatal nőért harco­lok. Nekem már rég lehiggadt férjnek kellene lennem, akiben lassan hamvad a tűz, s nő a prosztatája... A tea kitűnő volt, s csak egy korona hetvenbe került! Megörültem, hogy van még olcsó élvezet is. Jól érzem magam. Egyedül vagyok itt, "válaszversikét" faragok, ér­dekes házakat fényképezek, bámulom a tájat... ideális körülmények közt tehetem ezt: a lombtalan fák nem zavarják az épületek körvonalait és a földek profilját. Ör­vendezek tovább. De azért dugnék egy jót. — Akit ez zavar, ne olvassa tovább! Hát egyáltalán hogy lehetséges az, hogy idáig eljutott? Be kellett volna csapnia a köny­vet az első oldalnál. Befejeztem Francist, s már mindenképpen a Háború és béke következik. Valami­kor éjjel Josef hangja vert fel álmomból, engem szólított: "Ludva"! Reggel fél nyolc van. Kint morajlik a város, a szálloda a kereszteződésnél áll. Ég a szemem. A szem­ben levő falon Tichý egy képének másolata függ: A bűvész kártyával. — Ha jól jön ki a lapja / bikámat örömest fogadja. — Ki tudja, eddig még egy nő sem írta le, leg­alábbis nem olvastam, hogyan érzékeli a hasában azt a kilövellést. Xenkát persze nem a szexuális vágy űzte, férfiban nem szenvedett hiányt, azt hiszem, inkább a lelki nyomás miatt ment el. Szükségét érezte, hogy újraélje az ifjúságát, igazolja a lehető­ségeit, hosszú idő után ismét érezze az érintések és a szavak izgató hatását, megélje a tétova közeledést, a saját kihívását és a férfias kihívások kihívását. És lám, én tu­lajdonképpen meg sem kérdeztem, ki dobta be közülük az első szót, ami ahhoz ve­zetett, hogy éjszakára hozzá költözzön. Ha távollétemben még egyszer az anyjához viszi a gyerekeket azzal az indokkal, hogy írni akar, akkor valakinek az ágyába akar bújni. Pelhfimovból csak délelőtt tíz órakor hajtottam ki. A nap már reggeltől pompá­san sütött. A legkeskenyebb utakon, erdőkön keresztül nagyjából Télé irányába tar­tottam. Az erdőben meg kellett állnom egy magányos háznál, melyet benőtt a moha, öreg és kietlen volt, de egy magas rúdon minden irányban antennák mered­tek rajta. Itt az emberek már biztosan az osztrák televíziót nézik. Odébb megláttam egy nagyon szép kis tavat, fák álltak őrt a partján, olyan volt, akárcsak egy bűbájos rétre ejtett tükör... Közelebb hajtottam, kiszálltam az autóból, majd odaballagtam a tóhoz. Levetkőztem, a kőlépcsőn lementem a vízhez, előbb fel kellett törnöm a je­get, melyet beljebb haladásomkor tovább tördeltem és dobáltam félre. Végre azt te­szem, amit akarok, gondoltam, különben mindig van mellettem valaki, aki valamiről lebeszél. Nem írhatok meg neki mindent, amit szeretnék. Az embernek nem szabad mindent más vállára raknia, amivel maga nem tud megbirkózni. A to­ronyóra elütötte a hatot, és megszólalt a misére hívó harang. Elmenjek? De nem lesz mise, a harang csak az Úrangyalára szól. Kinéztem az ablakon, a templomban sötét van, senki sem tart oda. A kivett negyvennyolc koronás szobám ilyen: Az ajtaja egyenesen a folyosóra nyí­lik, mellette van a mosdó, a csapból csak hideg víz folyik, továbbá két ágy, négyszög­letes asztal, két szék, kopott almárium, az egyik fölött a falon polc, rajta kis lámpa. A falon egy Kremlička-reprodukció, hátulról át van lyukasztva. Az ablak alatt ra­diátor. A vécé a folyosón. A padlón linóleum, az ajtótól az ablakig futószőnyeg hú­zódik. Az egyik belső ablaktáblából hiányzik egy darab üveg. A szoba több mint

Next

/
Thumbnails
Contents