Irodalmi Szemle, 1994
1994/6 - LUDVÍK VACULÍK: Hogyan kell fiút csinálni
Hogyan kell fiúi csinálni vasni a Háború és békét, de nem tudok belemerülni. Trágár képeket rajzolok Xen- kának. Például: széttárt combokkal ül mezítelen, de öle előtt egy nyitott könyv van, melybe férfiak iratkoznak fel; mereven érkeznek, kókadtan távoznak. A kép címe: Xenka aláírásokat gyűjt. Valahol egerek neszeznek. Spanyolul fogok tanulni. De nem vettem elő a spanyol könyvemet, tegnap ugyanis nagy gyengeség vett rajtam erőt, lefeküdtem, a Háború és békét olvastam, de nem leltem benne kedvem, lekatintottam a villanyt, de a sötétben olyan dalokat énekeltem fel a parányi magnóra, melyeket még édesanyámtól és apámtól hallottam, s meg akartam őrizni őket, hogy ne menjenek feledésbe. Reggel mindig arra ébredek, hogy Josef az ablak alatt káromkodik. A lovakat szidja, vagy a kutyáját, vagy kit? Már negyedik napja vagyok itt! Bemásztam a patakba, bár a szívem bizonytalankodott, ám legyen! Jöjjön, aminek jönni kell. Inkább haljak meg, minthogy nyomorékként éljek. Megírtam Xen- kának is, élőszóval talán nem tudtam volna neki elmondani. írt egy szép levelet. A hangja azt mutatja, hogy most még érettebben szeret ért és gyögyítgatja a lelkemet. Főztem magamnak teát, és megettem a BeneSovban vett fánkot. Josef kint befogta a lovakat, s elment velük Pecínovba — vadászni. Sétálni indultam. A dombra minden nehézség nélkül felgyalogoltam, csak akkor érteztem némi fájdalommentes szívdobogást, mikor az erdőben bokrokon és sziklákon törtettem át. Az erdő szélén tüzet raktam, és kolbászt sütöttem. Továbbmentem; elsárgult száraz fű, csupasz bozót, a lombtalan almafákon magukra maradt almák piroslanak. A halastót lecsapolták. Az idén korán beköszönt a tél. Az égbolt reménytelenül szürke, nem látszik a nap sem. Folytatom az utamat, feldereng előttem néhány háztető, az idegen ulánu- sok nem vennék észre, és nem gyújthatnák fel, gondolom magamban, s az erőszakról elmélkedem, az erőről, a védelemről, nők megtermékenyítéséről. Xenkára gondolok, házakhoz közeledem, szemétdomb van előttük, kotkodáló tyúkok s gyerekek, akik a rémesen rendetlen udvaron a porban játszanak; az öreg kőrakások és falak ráomlanak a csalánra. A teraszokon az emberek régebben keskeny földecskéi- ket védelmezték, most tüskés bozótok burjánzanak itt, közöttük a kőteraszok tévedésként vagy képtelenségnek hatnak. Egy hagymakupolás haranglábat lefényképezek. Azt fontolgatom, lehetséges-e, hogy már soha többé nem leszek erős: miért is lennék az? Ezt meg se kellene Xenkának írnom. Amikor reggel a magnóról visszahallgattam apám egykori dalait, a hangomon apám énekelt. Josef meghívott vacsorára. Elmentem hozzá. Vacsora után elővette a vetítőt, és megmutatta a legújabb diáit: a napnyugták, a patak, füvek, a víz tükrére hullott levelek felvételeit... Nagyon szép volt. Utoljára következtek azok a nyári felvételek, amelyek ittlétünkkor készültek: Xenka meztelenül lóháton. Amikor az alakja megjelent a vásznon, kedvetlenség, félelem, kellemetlenség szele csapott meg. így szóltam: — Különös, ha megpillantom őt, haragot érzek iránta. Nem tudod, miért? — Hahaha! — nevetett Josef. — És három nap múlva már dicshimnuszokat fogsz zengedezni róla. — No látod! — Ez alighanem a tudatalattiban bujkáló rossz érzés lesz. Azon töprengtem, megmondjam-e neki: amit akkor még magam sem tudtam, amikor az iménti felvételek jelenetei nyáron lejátszódtak. Xenka lovas képei több
