Irodalmi Szemle, 1994

1994/6 - LUDVÍK VACULÍK: Hogyan kell fiút csinálni

Hogyan kell fiút csinálni

— És mit gondolsz, mit szólna ehhez Eda? — kérdeztem.

Fáradtan a válaszadásra összpontosított:

— Nem értené..,tán...hogy minek ez a sok gond...mindent újra...de én nem engedem meg senkinek, hogy elrontsa — sóhajtotta és behunyta a szemét.

Míg az utóbbi öt évben bennem minden bizonnyal lanyhult az állhatatosság és a szenvedély, benne kiterebélyesedett. Xenka érett nő. Az én felelősségem nagy, de egyre kevésbé tartok tőle: még egyenlők vagyunk, de nemsokára ő lesz az erősebb, efelé tartunk, hiszen már azt csinálom, amit ő akar, újabb gyereket csinálok neki, s még csak kifogások sem nagyon jutnak az eszembe. Nekem csak élnem kell, ha lehet. De nem akarok gyengélkedve sokáig élni, sokáig és jó erőben szeretnék élni.

Hajánál fogva magam felé fordítottam az arcát, s a legmegfelelőbb pillanatban, mindjárt az elején rászóltam:

— Nyisd ki a szemed!

Kinyitotta, de erősnek kellett lennem, hogy én ne hunyjam be. így néztük egymást. Aztán csak feküdt mellettem, s továbbra is felháborítóan erős volt: a könyökére támaszkodva nézett furcsa mosollyal rám, szórakozottan vagy tán megilletődötten? El kellett takarnom a szememet, nem bírtam tovább ezt a feljebb- valóságot, ezt a sugárzóan elégedett, ugyanakkor megmosolyogtatóan elfogódott tekintetet: mintha valami újdonságot látna bennem, ami tetszik neki; én magam meg szeretném, ha majd később is emlékezne minderre.

De az is lehet, hogy a hónap egy másik percében termékenyítem majd meg; de ez az egész akkor is érvényes lesz. Halkan megszólalt:

— Gondolod, hogy sikerüli ?

Felnevettem:

— Ezt sohasem fogjuk biztosan tudni, csak akkor, ha mostantól kezdve többé nem csinálnánk.

— Azt nem kockáztatom meg — mondta, s mindketten nevettünk.

Annyira kimerültem, hogy este már olvasni sem voltam képes. Nyolckor lefeküdtünk, de feküdni sem tudtam, olyan különös fájdalmat éreztem egész testemben, minden izmomban és ízületemben. Nem tudom, mi lehet az oka. Mintha véletlenül valami idegen anyagot kevertek volna hozzám.

Másnap Xenka bújt olyan fáradtan az ágyba, hogy állítólag a szíve is majdnem megállt. A legrosszabb a nem várt dolog lett volna, ha megbetegszik, vagy mi több: fiatalon meghal.

Tegnap késő éjszakáig, ma pedig a munkából való hazatérésétől egészen délután háromig írt. Úgy tervezi, hogy mielőtt visszatérek az utamról, egy időre abbahagyja a munkát, aztán elolvasom a megírt részt, s újév után fejezi majd be a könyvét.

— Adok egy nyugtatót, kérsz? — kérdeztem.

— Gondolod, hogy bevehetem?

— Talán igen — mondtam, mert nem hiszem, hogy már úgy van.

Reggel, mikor hozzáértem, felébredt és fölém mászott. Egymásba ékelődésünk annyira érzékeny és rugalmas volt, hogy alig tudtam lemondani a gyönyörről. Erővel tartottam vissza az ondómat, aztán meg már nem lehetett előcsalogatni, s fel kellett kelnünk.

—• Majd ha hazajöttem a munkából — mondta Xenka.