Irodalmi Szemle, 1994
1994/1 - CSAPLÁR VILMOS: Kerék nélküli utazás
Csapiár Vilmos nem az emlékezetnek. Lehetetlenség elmesélni azt, ami első, olyannak, amilyen az első. Nem hallgattam a gézámra, nem lettem boldogabb. Körbecsomagoltam pillantásommal azt, ami egy fekete autó feketeségében fehérlett bennem jó hosszú ideje. Mesélő lény vagyok, amúgy hallgatag. Gézázáskor megtelt szavakkal a fekete autóm, de nem tudtam, milyen szavak ezek. Nem hallottam őket, közben meg látszott, ami látszott. Függetlenül a szavaktól. Nem függetlenül, mert néha közeledni kezdett egyik-másik ismeretlenül, hallha- tatlanul autózó szó a látvány valamely részletéhez, és ez a közeledés bizsergett, de máshol közeledett, máshol bizsergett. Ilyen az, ami első. Másodszorra már lehet brutális, húsos, szagos, rátapadhat a szó a húsra, a szag hasonlíthat, ez már nem gézatéma, bárhol megeshet a világban. Eddig eljutva nem tapasztaltam magamban se örömet, se kárörömet. Nem jött a Géza közelebb. A világutazók szokásos fölényével elraktározta a fejleményeket. Nem is lett volna baj, ha énbennem meg nem marad egy állandó kényszer, hogy meséljem. Ugyanazt. Tovább. Nem is tovább, hanem újra. Nem újra, mert ami nem volt, az nem lehet újra. A folytatás elkezdésének kényszere hajtott. Hajtott sehova. Később, te felejthetetlen géza, fénylett a bőr. Az idők során szinte fényesen csillogott, nem is a bőr, hanem minden. Csillogás vette körül azt, ami maga is fénylett. A meztelen lánybőrt, és ez lett a lánybőr. A lányság valami ilyesmi is lett. Egyebek között. Főleg ilyesmi. Nem főleg, hanem mindig minden lányságnak a mélyén ez a fénylés lehetett. A lehetősége megvolt. Biztos voltam benne, hogy valami eltakart fénylik, és ez volt a lány. Nekem. Szőrszál nélküli dundiság, ami fénylik. A gézázás azt jelenti, hogy kiapadhatatlan a forrás. Még mindig, még mindig nincs elmesélve! Azt is csak most említem először, hogy ültem. Ültem az egésznek a tetején. Én kerültem a jelenet tetejére. És a közepébe is. Alant pedig egy fénylő lányaltest vonag- lott, de nem úgy mintha ellenkezne, hanem inkább úgy mintha csiklandoznák. Szerettem volna a Gézának úgy elmesélni, mint egy nagy csiklandozást, egy nem titkos, csak éppen garázsba zárt vihogást. Mindenki hahotázott, de még hogy! A barátom meg a bátyja elpárologtak a röhögéstől. Vagy elküldtem őket a villamosok alá. Én meg ültem a házbeli lánytest combjain, s úgy fogtam a kötél végét, mintha meztelen lennék. A gézázás neve elragad, de azért ami tény, az tény. Nagyon gyanús ez a nevetés, mert mindig van lihegés is. A házbeli altest nem liheg, én lihegek. A házbeli altest leszorítja a lábait. És ezek a kábák maguk is kövérek és soványak, ha nem is egyszerre. Véznák és tramplik, de akármilyenek is gézázva, az első az első. Az elsők vannak leginkább kitéve a gézázás romboló hatásainak, annak az épülésnek, ami sehonnan sehova tart, viszont mégis épül, miközben még egy szagról és egy fénylésről se lehet tudni, hogy miért akar a Géza elé tárulni, ha nem akar? Eddigre már tomboltunk, a gézázás tulajdonképpen kerék és motor nélküli utazás. A barátom rugdosott engem, a bátyja meg őt, én viszont a bátyját úgy meglök
