Irodalmi Szemle, 1994

1994/5 - HAJDÚ ISTVÁN: Éjszaka az Escorialban

Éjszaka az Escorialban

A mesét nagyon gyorsan mondta el, akár egy bűnöző a beismerő vallomását a bíróság előtt. Végül is mindegy volt számára, melyik történetet mondja el, mert a történetek és mesék mestere volt a legzordabb pillanatokban is. A történeteit az életből olvasztotta ki, hogy bármikor elővehesse őket, csiszolta, fényesítette, míg drágakővé nem változtak, vagy szomorú balladákká, melyeket a tengernek suttogott. Aztán belebújt a habokba. Betakarózott velük, elmerült a mélyben, és kitartott ott, míg a tüdeje bírta. És amikor a fülében megszólalt a vészjósló kattogás, a tenger lágyan a homokos partra emelte, néhány csillogó homokszemet ragasztott a testére, és lágyan visszahúzódott, mellőzve minden pátoszt, melyet a medúzalelkűek sohasem felejtenek el eljátszani fájdalmas búcsúk alkalmával. Mintha ez lenne a legutolsó alkalom, mintha többé sohasem lehetne búcsúzni, mert a felek eltávoznak egymástól örökre, csak a pillanat emléke marad meg. Az apadó fájdalom, egy suta érintés, remegő orrcimpa, zakatoló halánték, az ujjak finom remegése, a kimondhatatlan szavak visszhangja, a szeretkezések gátlástalan szenvedélye, a bujkálás és nyilvános exhibíció, az ostorként csattogó veszekedések, a direkt haragszomok időrendi groteszksége, egymás testszaga, a soha meg nem vett virágcsokrok, meg nem tett utak fáradalma, szökések és visszatérések, ragadós kacajhullámok, apró mesterkedések, százszor hallott történetek, eljátszott játékok, elkésett találkozók, hosszú hallgatások a rideg lakásban, amikor csak egyetlen mondat kondul meg a már-már sikító csendben: „Mondj már valamit, mert megdöglök.” És akkor kipattan az isteni szikra, fellobban a megtisztító tűz. Elindul egy váratlan cselekmény, melynek akaratlanul szereplőjévé válik:

Amikor szerette a tüzet, de..

A. egy boltíves pincébe vitte; azzal az ürüggyel, hogy bemutatja barátainak. Ezekre az éjszakai kiruccanásokra akkor került sor, amikor elfogytak közöttük a szavak, a kényszerű némajáték a kölcsönös egymást kerülgetés szintjén fulladozott, a lakásban fojtó cigarettaszag terjengett, és a lefolyó bedugult a kávézacctól. Pánikszerűen menekültek ki a lakásból az Izsáki felé, ahol megittak egy nagyfröccsöt, és villamossal indultak el a pinceklub felé, hogy ott végre elválhassanak egymástól, elvegyülhessenek az idegenek és ismerősök között szabadon, kényszer nélkül, rokon lelkekre vadászva, akikkel megértik egymást. Á. füstté vált a szomszéd helyiségben, valószínűleg a legújabb szerzeményéről ment beszámolni ismerőseinek, egy pintyről, mely napokig éhezett-szomjazott. Á. lakásában közben nem járt senki. A kinti fagy ellenére a pincében kellemes, zsibbasztó meleg volt, s miután a pultnál megvette kedvenc italát, ő is letelepedett egy társasághoz, amelynek tagjai napközben átjá- róház-szerkesztőségekben tették dolgukat, ha éppen halaszthatatlan ügyek miatt nem ültek nagyfröccsök társaságában a kedvenc kávéházukban. A pincében mint valami összeesküvők arról tanakodtak, hogyan lehetne kiiktatni a műkedvelő dilettánsok szaporodó hadát az irodalomból. Milyen módon lehetne hozzájutni pénzükhöz, melyet mindig is csak egymás zsebébe voltak hajlandók átömleszteni bármiféle szégyen vagy szemérem nélkül, irodalmi álfórumokon tett nagyképű és patetikus kijelentések közepette, mondókájukat jól megtűzdelve olyan idézetekkel, melyekkel olvasottságukat és tájékozottságukat bizonyították. Állandóan azt hangoztatták, hogy csinálni kell valamit, tenni kell, ugyanakkor a saját életvitelük és pocsékul