Irodalmi Szemle, 1994
1994/5 - HAJDÚ ISTVÁN: Éjszaka az Escorialban
Hajdú István megírt műveik a puha karosszékbe nyomta őket, így az igazi lépések hiányában megvonatott tőlük az értékek megírásának lehetősége, melyek fölött egyébként sem a földön ítélkeznek. Kortyolta italát, amely a torkát marta, néha közbevetett egy megjegyzést, de különösebben nem akart belefolyni a beszélgetésbe; pedig az irodalom sorsa sosem a nagy csinnadrattával megrendezett találkozókon dől el, hanem a kávéházak és ivók asztalainál. Amikor egy sunyi mozdulattal az asztalon lévő cigaretta után nyúlt, váratlanul lódobogás ütemét érezte a vállán. Gyorsan visszahúzta a kezét, mintha lopáson kapták volna, de egy kis idő múlva a keze újra elindult a cél felé, mert megismerte a jelet, Á. szokott így dobolni az ujjaival, ha magára akarja vonni a figyelmét. Amennyire csak tudta, kitekerte a törzsét a széken, mögötte csakugyan Á. állt egy kisebb társasággal, akiket ő csak futólag ismert. D., a krisztusi éveiben járó festő hívta meg magához az egész csapatot; igen határozottan emlékezett rá, hogy D. így mondta: „Gyertek fel hozzám, az egész csapat.” A meghívás nekik kettőjüknek is szólt, és ő készségesen igent mondott, mert az asztalánál az irodalmi vita egyre inkább a politika irányába sodródott. A taxiból egy óriási békebeli bérház előtt szálltak ki, mint valami elkényeztetett újgazdag csemeték. A házigazda beengedte őket a nyikorgó vaskapun, de még azelőtt a ház homlokzatához cibálta őket, ahol mindenkinek meg kellett néznie egy lyukat a falban, ahol D. szavai szerint: „"Itt lőtték le a bátyámat a kurva muszkák. No sebaj, menjünk fel.” Beledugta a kisujját a lyukba, hogy lemérje, milyen mély. Az ujja teljesen eltűnt benne. Kellemetlenül mély lyuk volt, egy kellemetlen történelmi esemény halálos mememtója. Tapogatózva mentek fel a lépcsőn, majd egy hosszú gangon keresztül D. lakásához értek. Az óvatosan beengedte őket, és a bejárati ajtó máris becsapódott mögöttük, mint egy kísértet- kastélyban. Szuroksötét volt, és kellemetlen, nyirkos dohszag, a valamit már megért lakások szaga, ahová az ember még aludni sem szívesen jár. A falak mentén súlyos, komor bútorokat sejtett, csomózott szőnyegeket a padlón, vigyázó állólámpákat, a nyirkos sarkakban, és ha jobban beleszagolt a levegőbe, érezhette a régi könyvek összetéveszthetetlen szagát. Valahol maga előtt a házigazda lépteit hallotta. A társaságot szorongó érzés kerítette hatalmába a kocsonyás sötétben, mígnem megkon- dult egy „mindjárt csinálok világosságot”, és csakugyan, D. nemsokára egy pislogó gyertyával a kezében tért vissza. — Ne vessétek le a kabátotokat, a fűtést és az áramot kikapcsolták, de majd megoldjuk valahogy. Gyertek beljebb, majd én világítok. A könyvtárban ülünk le, mert oda nem látnak be az utcáról. Gyertek már! — hívta őket, s közben úgy festett, mint egy lakáj. Utána botorkáltak, a zsebekből előkerültek az öngyújtók, gyufák sercentek, és ahogy tudtak, világítottak maguknak. Azt hitte, D. csak játszik velük, szeszély, de a játékot nem akarta elrontani azzal, hogy bumlordi módon elkezdi kattogtatni a villanykapcsolókat. A furcsa játékot már Á. miatt sem akarta elrontani, aki kuncogva a kabát ujjába kapaszkodott, és hallhatóan élvezte a helyzetet. A lidérces fényben tárgyak bólintottak ki a sötétből, majd szemérmesen visszahúzódtak a sötétség személytelenségébe. A falakon képek sorakoztak, családi portrék bekerítve D. festmé
