Irodalmi Szemle, 1994
1994/5 - HAJDÚ ISTVÁN: Éjszaka az Escorialban
Hajdú István Ságtól való félelem, hisztérikusan rúgkapált, és menekülni akart a kényszerű fogságból, mint egy bekerített vad. Kijutott és megmenekült. A kora tavaszi hajnalban váratlanul, mint egy nyári zápor sikoltása, egy gyermek sírása hallatszott. Homályos, meleg szobában ült egy forgatható ülőkéjű zongoraszéken. A lábával el-ellökte magát, s ilyenkor a szék ülőkéje magas, nyikorgó hangot hallatva perdült egyet a tengelye körül. Szeme végigfutott a szobában korosodó tárgyakon: a két fotel előtt lévő alacsony asztalon, melyet egy heverő kerített be, a súlyos, mogorva ebédlőasztalon (húsában történelmi karcolások, a balról jobbra sorakozó porceláncsészéken!), egy csokor árvalányhajon. Bal lábának begyakorolt mozdulatával a forgó széket úgy állította meg, hogy a látószögébe az aránytalanul nagy ablak került. Másik lénye iskolában ült, ahol Mezopotámiáról tanultak, a kiépített csatornarendszerről, az esős időszakokról és a kisebb-nagyobb háborúkról. A háborúkban a bölcs földművesek sátántangót jártak, megmérgezték a folyót és legyilkolták szomszédaikat. Az álom pergő képeivel viaskodva tudatosodott benne, hogy az egész csak hazugság, merő szemfényvesztés, vibráló délibáb, a semmi metamorfózisa. Benne a mozgás valójában toporgás, csak a környezet suhan el, megérintve a test osztódó sejtjeinek milliárdjait. Reggel a szemeteskukák csörömpölésére ébredt. A szeme előtt elsuhant egy alak, nem nagyon törődött vele, mert már többször volt része ebben az élményben. A valódi kérdés ilyenkor az volt számára: Látok? Nem látok? Szeme elé tartotta tenyerét, és megnyugvással állapította meg, hogy látása kifogástalan, annak ellenére, hogy a szemét gyakran megerőltette, mert a kíváncsiság csíráját nem tudta magából kiölni. A szemetesek reggelente pontosan ugyanabban a percben érkeztek a ház elé, sorsukba beletörődve tolták ki a tátogó, bűzös kukákat a házak elé, mint valamiféle ismeretlen eredetű romlás bizonyítékát, és tartalmukat a szemeteskocsi tátogó szájába zúdították. A szeméten lovagló Sancho Panzák erről a helyről győztesen távoztak. Mutatóujjával bekapcsolta a rádiót, emlyből egy régi Doors-felvétel bugyborékolt elő, a rekedtes hang megremegtette a szoba minden rejtett zugát, végül kristálytisztán az egyik fotelban telepedett le, akár egy régi ismerős. Az éles, rövid sípolásokat már a fürdőszobában hallotta, majd ezernyi hegyes szó-nyíl fúródott testébe, hírek tolakodtak be erőszakosan közrefogva libabőrös testét, megannyi gyilkos zsoldosként támadva ideggócait. A tömegtájékoztatás naponta követett el rajta bizonyítható erőszakot, hirtelen támadt, mint egy arzénkapszula, szétroncsolta az agyát, az ereiben megalvadt a vér. A rádió rejtett kórt fecskendezett szervezetébe, minden nap fokozva az adagot, elterelve figyelmét a valódi szükségleteiről. A lecsapódó információs sokkok mintha felülkerekedtek volna énjén, rejtelmes vallás tanai tűzről és vérről szóltak, olajözönről és kiontott belekről, kényszerről és kiszolgáltatottságról. Dúdoló jókedve gyűlöletté változott, önmaga gyűlöletévé: a tükörből rámeredő arc szemei karikásak voltak, bőrén pamacsokban burjánzón a szőr, de tekintete élt, égetett, rögzített minden apró rezzenést, mert valójában az apró rezzenésekre voltak beállítva, megsimogatott minden színt, elbújt minden árnyék mögött, meglátott
