Irodalmi Szemle, 1994

1994/1 - CSAPLÁR VILMOS: Kerék nélküli utazás

Csapiár Vilmos máshol erősödik. Ez nagyon lecsökkenhetett a barátom apjában, mert a barátom­ban és a bátyjában váratlanul fölerősödött. Azt nem állítom, hogy nem tudtam róla, inkább úgy mondhatnám, hogy nem róla tudtam. Mert egyre többször esett meg, hogy amikor váratlanul vagy nem váratlanul benyitottam a kapujukon, és kerestem a barátomat, nem a házban találtam rá, ha­nem a garázsban. Végül. Mert először nem is gondoltam rá, hogy nekem ott is lehet őt keresnem. Aztán rászoktam. Ház: senki, csak a mama. Irány: a garázs. A garázs egy sötét hely volt, tele még sötétebb tárgyakkal. Főleg a fal mellett he­lyezkedtek el ezek a sötét tárgyak. A falat különben fehérre festették. Valamikor. Valamikor minden fehérebb volt. És talán a fekete meg feketébb. Amikor megszülettem, a fehér vakító volt, a fekete meg mindent elnyelt. A fehér és a fekete határán születtem meg, onnan spricceltem ki. Nem, sokkal de sokkal fe­hérebb volt a fehér régen, nagyon régen, amikor még senki meg sem született, még az apám se. A fehérre ránézni se lehetett, éppen ezért nem is volt senki, aki ránéz­zen. A fekete elnyelte volna a figyelő szemeket. Olyan fekete volt, hogy minden be­lehullott, ami egyáltalán létezett. De ezt nem lehetett kibírni, és amikorra én megszülettem, a fehér réges-rég bepiszkolódott, a fekete pedig megszürkült. A garázs nem egészen fehér fala mellett sokat nézegettem egy vasból való kiszür­kült burkot, amiben feketébb korában volt valami. De mi? Az alkatrészekről is csak annyit tudtam, hogy alkatrészek, de képtelen voltam be­lőlük bármit is összerakni gondolatban. Próbáltam a karokat, csöveket, lemezeket, tartókat, háromszögeket a körülöttük heverő csavarokkal egymáshoz képzelni. Vé­gül meguntam, és belenyugodtam abba, hogy alkatrészek. Az alkatrészek azt is jelen­tette, hogy nincs gondom az egésszel. Mászkáltam a piszkosfehér falak mellett, ezzel az alkatrész-érzéssel, rakosgattam egyiket a másik mellé, tologattam, forgattam. Kezembe vettem a csavarokat, beledugtam mindenhová, ahol lukat láttam, és sem­mi sem készült, csak én. Ezen a napon az alkatrészek garázsába a barátom és a bátyja becsalogattak egy lányt. Géza ide, géza oda, megállt a tudományom. Megdermedt a gézázás, időben nem is mérhető ideig. Annyira hosszú ideig, ami már nem jelent semmit, ha idő is. Azt jelenti, hogy a Géza nem ide, hanem oda. Olyan messzire elutazott tőlem, mintha már nem is lennénk. Ő is külön utakon járt, én is külön utakon maradtam. Volt va­lahol egy távoli, szinte hihetetlen Géza. Láthatatlan. Elérhetetlen, sőt megpillant- hatatlan. Valamikor volt egy gézám, de annak már vége. Nincs vége, Géza van. Utazik. De mint ahogy az eltávolodása is láthatatlanul hirtelen ment vágbe, a távo- lisága is fölfoghatatlan lett. Eldőlt, hogy így lesz. Nem könnyű kibírni egy ilyen gézát, akihez már magamban sem tudtam beszélni. Ilyenek a gézák bennem. Olyasmit akartam neki elmesélni, amire nem volt kíváncsi. Ez is előfordulhat. A Géza szabad, mint egy világutazó. Tehát szabadabb, mint maga a világ. Nincsenek törvényei, nem determinált. Azt csinál, amit akar, még bennem is. Még akkor is, ha ott sincs.

Next

/
Thumbnails
Contents