Irodalmi Szemle, 1994
1994/1 - CSAPLÁR VILMOS: Kerék nélküli utazás
Kerék nélküli utazás a jól ismert garázsba, megláttam a jól ismert autót, és amikor közelebb léptem, benn megláttam a jól ismert lányt és a jól ismert barátomat meg a jól ismert bátyját. Viszont teljesen ismeretlen helyzetben. Nem olyan autó volt ez, amit csak úgy beindítanak, kis szivatózással, aztán gyerünk! Az összes kerekét kiszerelték tengelyestül, s nemcsak kiszerelték, hanem a kerekeket és a tengelyeket el is dugták a Rákosi Mátyás elől. A Rákosi Mátyás egy nagyfejű autómániás volt, minden autót magának akart begyűjteni. Sikerült is neki, az utak kongtak az ürességtől, viszont az autóbuszokon, vonatokon kívül is csüngtek az emberek. És a villamosokon. Lovaskocsikon járt, akinek volt lova meg kocsija, akinek nem jutott ló, az gyalogolt. Csak az a pár autó száguldozott, amelyet a Rákosi magának és a cimboráinak másoktól elvett. Ezekben az autókban persze a Rákosi és haverjai cikáztak. Hol itt termettek, hol ott, azt élvezték, hogy ők bárhol lehetnek, mások meg nem. A barátom apja, aki utálta volna, ha a Rákosiék nyűvik az ő autóját, gondolt egyet, vasbakra rakta a kasznit, kiszerelte belőle még a motort is, és úgy elrejtette, hogy ha jöttek volna a Rákosiék, hogy na, ezen is mi akarunk utazgatni, mivel rengeteg államosítási dolgunk van, ő azt felelte volna, hogy jó, vigyék, ha tudnak hozzá motort meg kereket találni. Tőlem ellopták. Túl hamar tört ki a háború, vagyis én későn kapcsoltam, hogy kitör. Az utcán parkoltam az egész háború alatt. Erre jött a háború, és ennyit hagyott itt, egy fekete kasznit. Bárcsak be tudtam volna állni a kocsival még a háború előtt, de nekünk égre-földre esküdöztek, hogy idáig nem jut el. Nem illett meghazudtolni őket, az ember inkább elhitte. Aztán meg már késő volt. Épen maradt az utcánk is, a házak is, úgyhogy olcsón megúsztuk. Mert kicsike, de nagyon rafinált bácsi volt a barátom apja. Persze szerencséjére nem jöttek a Rákosiék. Azért szerencséjére, mert irtózatosan tudtak azok keresni, ha akartak, és ha autóról volt szó, akkor nagyon igyekeztek. Érthető, sportot űztek abból, hogy senki másnak ne legyen autója, csak nekik. Ezt hívták kommunizmusnak. Hogy a lakosság autótlan, az uralkodók meg ide-oda gurulnak a gyalogosok és a tömegközlekedők között, főleg fekete autókon. Sőt kizárólag fekete autókon, esetleg szürkéken. Éltek-haltak a fekete autókért, tényleg nem ártott az elővigyázatosság, jól kalkulált a barátom apja. Teltek az évek, a Rákosiék autóztak, és szúrós szemmel figyeltek, hogy hol tűnik föl egy fekete járgány, amely még nem az övék. Ha föltűnt, akkor a Rákosiék megállították, kipenderítették belőle a benne ülőket, s már az övék is lett. Törvényeket hoztak, hogy bárkit ki lehet penderíteni, s az ilyen kipenderített hirtelen-gyalo- gosokkal táborokat tömtek tele, ahol aztán tényleg nem jutott senkinek se autó. És ahogy múltak az évek, úgy lanyhult a barátom apjának az érdeklődése a saját autója iránt, meg a Rákosiék iránt. A Rákosiék nem törődtek vele, maradtak, ameddig tudtak, és harácsolták az autókat. Nem is kellett a barátom apjával foglalkozni, mert nem követett el izgatást, nem közölte senkivel, hogy lanyhul az érdeklődése. Csak úgy lanyhult, csöndesen. A garázsba be se szagolt. Az érdeklődés azonban olyasvalami, ami ha valahol lanyhul,
