Irodalmi Szemle, 1994
1994/1 - CSAPLÁR VILMOS: Kerék nélküli utazás
Csapiár Vilmos mékhoz. Előre tudtam, hogy ha benyitok az utcáról, hűvösbe és sötétbe érek. Valami másba is benyitottam, ami ugyanúgy üdvözölt. Körülvett, kapualj formájában. A gyerekkor egyszer csak hűvösbe és sötétbe ér. Ráadásul nem is egyszer, hanem sokszor. Szaga is hűvösen jött a falakból. Nekem ez a kapualj emlékeztető volt, nem sejtettem, mire. Át kellett jutni rajta, azt nem állítom, hogy mindig kellemetlennek éreztem. Ez a kapualj vezetett a barátomék felé, itt éltem át azt a bizsergő izgalmat, hogy megyek. Már majdnem náluk is vagyok. Géza, értesz-e ebből egyáltalán valamit, mert ha sohasem mentél át ilyen kapualjakon, akkor hiába magyarázom. A kapualjasok megértik egymást. Lopakodó, nyúlánk, fekete vagyok ilyenkor, amikor ezt el akarom mesélni. Az udvarról nézek vissza, de ez a lopakodó és nyúlánk és fekete a lopakodásával gézázik. Gézázni annyi, mint belefúrni magam még a falba is, a hideg maltert morzsol- gatva az agyammal. Először a homlokommal. A gézázás annyit jelent, hogy nincs titok, de semmi se derül ki. A géza meg én tudjuk, remélem. És örökké ebben a kapualjban keringek körbe-körbe. Mert az átjárás nem átjárás, a hűvös és sötét máshonnan jött, és utolért ebben a kapualjban. Ebben a kapualjban is keringek. A kapuk nem vesznek el, csak átalakulnak. A kerítés fölé magasodnak a bokrok, és az ég eléggé világos még. Amikor egy kicsit végre elszakadok a kapualjtól, nagyon kitágul az udvar. Vég nélkül tudnék körbenézni, annyi mindent nem lát Géza. Rosszul esik erre gondolni. Hogy mennyire magam vagyok, gézátlanul csapongok, próbálkozom. A gézázásba mindig vegyül valamilyen szomorú csüggedtség, a megváltoztathatatlanba való belenyugvás cinizmusa, amiről a Géza nem tehet. És én se tehetek. Az elmesélhetetlenségig kitágul az udvar, amikor valamilyen megfigyelésemet összegezni akarom. Ellenáll, akárcsak az ég, amely igyekszik nem is égnek látszani. Mindent, amit az égről szoktak mondani, levet magáról, csak mint világosság marad meg. Csapás csapás után, ez ma a gézamese. Se felhő, se távolság. Füstszerű, fantáziátlan vagy inkább szürke szirup, amely mindjárt kicsöppen magából. Máskor ez szokott lenni az égbolt. Vagyis ott szokott lenni az ég, ahol most ez van. Én meg kacsázom a garázs felé, és akármilyen furcsa, semmi se bánt, miközben a villamosok dübörögve vadásznak környékbeliekre. Talán azért maradandó egy udvar egy napja, mert akár itt is találkozhatnék a Gézával. Ez is világ. De nem. És amikor beléptem a garázsba, azonnal elkezdődött a mese, mintha nem is aznap lett volna. Nem közlöm a gézával a lány nevét. Senki nevét. Névtelenségbe burkolózom, ez is gézázás. Ott feküdt az autóban, de előbb nekem rá kellett jönnöm. Besurrantam
