Irodalmi Szemle, 1994
1994/4 - ÁRGUS - TŐZSÉR ÁRPÁD: A formára vonatkoztatott formátlanság
árgus S a „kacérkodás” alatt arra gondolok — Bán Zoltán Andrással itt részben vitatkozva —, hogy a formára vonatkoztatható formátlanság azért még formának tekinthető. (Persze a kizáró ellentét viszonya alapján minden formátlanság a formára vonatkoztatható, de most másról van szó.) Ha például Z. Németh István a Ködlovas című versének az első nyolcsoros strófájában még szigorúan betartja az első négy sorral megadott félrím képletét, de a második strófában már elhagyja, illetve csak a záró sorokban tér vissza hozzá, s a vers ötödik sorával kezdve hűtlen lesz az első sorokban kreált metrumokhoz is, akkor ezt a fokozatosan kialakított formátlan- ságot csak úgy lehet értelmezni, mint polémiát egy másik formával és e másik forma jelentésével. És nem kell sokáig keresgélnünk az emlékezetünkben, hogy megleljük a formapolémia lehetséges tárgyát, a magyar költészet klasszikus lovas-verseit: Ady Endre Az eltévedt lovasál és Nemes Nagy Ágnes A lovasál. Nincs itt hely persze az archeformák és a Z. Németh-szöveg kor- respondenciáinak, illetve polémiájának a részletes kimutatására, de annyit bízvást elmondhatunk, hogy Z. Németh „formátlansága” a két alapszöveg formájára vonatkoztatva funkcionális, és arra szolgál, hogy saját lovas-víziójának a másságát, univerzumba-vetítettségét meghangsúlyozza. Csehy Zoltán verseiben a „formátlanság” formára vonatkoztatottsága bonyolultabb, nehezebben felfejthető, mint Z. Németh verseiben. Csehy csak ritkán él a külső formában rejlő kontinuum-lehe- tőségekkel, annál gyakrabban a belső forma, főleg a kép és a különböző figurák, alakzatok hagyománytartalmaival. Az ozsvaldzsuzsi széplakuccán beletop a betonba című háromstrófás kis vers például többszörösen is a hagyományra, nevezetesen a népi és antik hagyományokra utal, de a gazdag ellentétezésnek, paradoxonoknak, halmozásoknak, felszólításoknak, kérdéseknek következtében itt a tradíció a travestia szintjére süllyed. Csehy persze túlmegy a puszta ironizáláson. A szándékolt népnyelvi alakok, a címben negédeskedő ősi nyolcas és kétütemű hetes, a korábbi vers Daphniszára és Khloéjára utaló „puha és kemény szerelmes simulása ” sor, a „kolkhisz arany- gyapja ” kifejezés s a Széplak utca betonja, a karhatalom, a „sehová induló villamosok ” egymás mellett karcoló, provokáló diszharmóniát adnak, de Csehy e diszharmónia jelentésén még csavar egyet: az utolsó sorban saját magára vonatkoztatja a külső világ ellentmondásait: olyan lírai hőst állít a megrajzolt képbe, akitől még a diszharmónia, a pusztába kiáltott szó lehetősége is meg- vonatik, hisz „hogy kiáltson az kinek nem jutott puszta?" Summa summárum: fiatal költőkről lévén szó, talán azokkal a verseikkel kellett volna foglalkoznom, amelyek nem a forma jegyében formátlanok, a tanulság okáért talán azokat a közhelyes soraikat kellett volna kipécéznem, amelyek a modern és posztmodern költészet sztereotip formátlanságánál nem mennek tovább (mi több: Z. Németh verseiben még a szenti- mentalizmus „formátlansága” is kísért), de mivel mindkettőjüknek vannak olyan alapverseik is, amelyekben a forma igénye a meghatározó, rövid írásomban mégiscsak ezekre hívtam inkább föl a figyelmet. Az esztétikailag értelmezhetetlen üresjáratokat úgyis kirostálja majd verseikből az idő.