Irodalmi Szemle, 1994

1994/1 - CSAPLÁR VILMOS: Kerék nélküli utazás

CSAPLAK VILMOS

Kerék nélküli utazás

(regényrészlet)

Miközben más helyeken is előfordultam a környéken, már réges-rég beléptem a barátomék kapuján, sőt nemcsak hogy beléptem, hanem megtettem az udvaron átvezető út java részét. Látni nem láttam, hogy mikor, a gézázás olyasvalami, amikor jön, hogy mintha akkor is folyna, ha nem én gézázom. Folytatásokban történik, függetlenül attól, hogy volt-e előző rész. Biztosan volt valahol. Terek és idők lefedik egymást, ettől még minden idő és helyszín megvan, ha nem is látszanak. Éppen akkor. Nem fedik le teljesen egymást, hanem az egyik időnek egy darabja, egy nem hozzá tartozó, valamiért mégiscsak hozzá illeszkedő térben folytatódik, és egy harmadik vagy negyedik időnek és térnek a kombinációjában fejeződik be. Befejeződne, ha egyáltalán bármi is befejeződne.

És ugyanígy kezdődnek a folytatások, vagyis nem kezdődnek.

Tehát már az udvaron kacsáztam, nem számítva az előzményeket. Itt folytatódtam, kezdetként. Valami nem stimmelhetett a járásommal. Kacsázó léptűnek gézázom magam, de nem egészen, a szó csak akar valamit, fölhívja a figyelmet. Általában nem voltam se sánta, se lúdtalpas, se görbe lábú. Nem bicegtem. De mindenki valahogy megy, és mindenki másként. És mindig másként. Valószínűleg az e- lőzményben, a kapunál történt valami, és most már csak megyek, ahogy megyek.

Kavicsos az udvar, minden lépésnél megjáratom a talpamat benne egy kis körkörös mozdulattal. Engem a kavicsok is érdekelnek, ki akarom élvezni, hogy van kavics, és van talp. És a talp ráadásul az enyém.

Nem mindig lehet bízni a járások első megfejtésében. Játszhattam azt is, hogy levágták a lábamat. Igaz, megvan, de ez már levágott láb. Levágott és visszavarrt. Vagy csak amputálni fogják, és én már tudom. Érzem, hogy majd egy villamos alá esem, és volt láb, nincs láb. Hozzá kell számítanom, hogy a barátomék udvarába behallatszott a villamoscsörömpölés. Délután a villamosok még vadabbul vágtattak felénk, mint délelőtt. Ahogy alkonyodon, úgy erősödött a dübörgésük. Isten tudja, miért. Estére aztán pokoli rázkódások közepette tértem nyugovóra. Ilyenkor volt a tetőpont, álomra hajtottam a fejemet.

Nem csoda, ha már délután elvált a lábam a törzsemtől. Legalábbis egy kicsit.

Visszanéztem arra, amerről jöttem. Ahol bejöttem, arra volt a sötét kapualj. Aztán következett az udvar, de a kapualj ebből a távolságból is sötéten tátongott. Megsimított a hűvöse, még messziről is. Ezt a kapualjat nem lehet egyszerűen kapualjnak nevezni. Rajta keresztül jártam be a barátomékhoz, de nem csak a baráto-