Irodalmi Szemle, 1994

1994/4 - VITA - JAKAB ISTVÁN: Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője

Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője

a segítő kéz azonban kevés. A hazai nyelvművelés — kimondhatjuk nyugodtan — ösztönös volt. Fuldokoltunk a szlovák ún. kölcsönszavakban és tükörszókban. A szocialista rendszer új fogalmai szinte elárasztottak bennünket, a szlovák szavak révén váltak köztünk is ismertté, s ezek jó része vagy szlovák néven (elsősorban az élőbeszédben) vagy tükörfordításban terjedt el. Fia arra gondolunk, hogy a Magyarországgal való kapcsolat sem volt olyan intenzív, mint ma, a tömegtájékoztatás sem állt a fejlettség mai fokán, az intézményes kulturális lehetőségek sem voltak a maiakhoz hasonlóak, akkor talán el tudják képzelni a fiatalabbak is az akkori elszigeteltségünket. Még álmunkban sem gondoltunk arra, hogy egyszer ennyi előadót hívhatunk meg Magyarországról és a magyar kisebbségi területekről, mint ma. Nyelvművelésünk tehát nagyon ösztönös volt, és a szókincshasználat problémáira korlátozta tevékenységét, esetleg bizonyos nyelvi pongyolaságokkal foglalkozott. Csak az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején figyeltünk fel a magyar szavak idegenes szerkezetbe állításának terjedésére (a pedagógusok az iskolán tanítanak); a szlovákos vonzatok szaporodására (az előadó valamilyen témára ad elő; a férfi megnősül valakivel, hívok a barátomnak telefonon stb.). Hogy aztán ezt ma ki milyen veszélyesnek tartja, az más kérdés, mi mindenesetre nem tartottuk kívánatosnak ezt a hatást, s őszintén kijelenthetem: én ma sem tartom.

Ami a nyelvművelők személyét illeti: Orbán Gábor írt néhány nyelvművelő cikket az ötvenes években; magam az ötvenes évek derekán kezdtem el ilyen írásokat megjelentetni; majd Mayer Judit, Morvay Gábor, Kapás Ferenc, Szabómihály Gizella, Hasák Vilmos s nemrégtől Lanstyák István következett a sorban. Sajnos, az idősebb Orbán Gábor már régebben elment a minden élők útján, a kassai Kapás Ferenc korán elhunyt, Morvay Gábor és Hasák Vilmos abbahagyta ezt a tevékenységet. Nem nehéz tehát kiszámolni, hogy — az egy-egy cikket alkalmilag megíró szerzőket nem számítva — összesen négyen vagyunk. Miért nem neveltünk ki utódokat? — teszik fel sokszor a kérdést. Szolgáljon mentségemre, hogy én megpróbáltam! Számos végzős hallgatóm írt lapértékelő szakdolgozatot a magyar tanszéken, nyelvművelő cikket is valamelyik lapunkba. De amikor látták, mennyi vizsgálódásra és aprómunkára, mennyi igényességre van szükség egy rövidebb cikk elkészítéséhez is, s mennyi melléfogási veszély leselkedik még a gyakorlottabb szerzőkre is, bizony nem kaptak tartósabban kedvet ehhez a tevékenységhez. S a terhes pedagógiai pálya — családi gondokkal megtetézve — nemigen alkalmas munkakör a nyugodt kutatást, elmélyülést igénylő munkához.

1967-ben rendeztük meg először a Kazinczy-napokat, s utána kezdett szervezettebb formát ölteni nyelvművelésünk. A Csemadok nyelvi szakbizottsága, majd az ebből 1969-ben létrejött Csehszlovákiai Magyar Nyelvművelő és Nyelvjáráskutató Társaság, amely 1972-ben a Csemadok akkori vezetőinek nyomására — természetesen az akkori ún. konszolidációs politika követelményeinek szellemében — szinte észrevétlenül nyelvi szakbizottsággá alakult vissza, szervezte és irányította a nyelvművelő tevékenységet — manőverezve a politikai korlátok között. Munkánkhoz az akkor vendégtanárként Pozsonyban működő Deme László nyújtott felbecsülhetetlen szakmai s olykor taktikai segítséget is. A szakbizottságnak három (a nyelvi ismereteket terjesztő, továbbá a sajtónyelvi és terminológiai, valamim az is