Irodalmi Szemle, 1994
1994/4 - VITA - JAKAB ISTVÁN: Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője
Jakab István kolai nyelvi nevelési) csoportjában folyt nyelvművelő munka. Akkoriban sokat segített nekünk nagyobb cikkek írásával Zeman László s az azóta más nyelvi területen működő Zsilka Tibor is. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az Új Szó, A Hét, a rádió magyar adása, újabban (1994-től kezdve) a Szabad Újság nyelvi rovatot rendszeresített; sajnos, a rendszerességből több helyen — pl. az Új Szóban — rendszertelenség lett. Az Irodalmi Szemle is többször közölt cikkeket, tanulmányokat nyelvhasználati és nyelvművelő témáról. Deme László nemcsak gyakrolati segítséget nyújtott nekünk, hanem elméletit is: Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról című könyvével, amelyet a Madách Könyvkiadó 1970-ben jelentetett meg. A szerző több fontos, nyelvművelésünket érintő kérdést tisztázott benne, s ő volt az első, aki nyelvművelésünk feladatait meghatározta. A nyelvhasználat problémái iránt nagy ugyan az érdeklődés, de ez az érdeklődés passzív. Az emberek nagy része — különösen a sajtó dolgozóinak bizonyos hányada — érdeklődik ugyan a nyelv helyes használata iránt, de még a képzettebbeket sem igen lehet az aktív nyelvművelés ügyének megnyerni, illetve keveset közülük. E kevés kivétel közül hadd említsem meg Csuka Gyulát, aki már évek óta eredményesen vezeti terminológiai csoportunkat, az egykori nyelvi szakbizottság helyébe lépő Csehszlovákiai, illetve most már Szlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társaságának terminológiai munakcsoportját, és szívügyének tekinti a szótárszerkesztési munkálatokat is. A lapok szerkesztőségeitől, de főként munkatársaitól többet vártunk a rendszerváltás után, mint amennyit nyújtanak. Kihullottak a szerkesztőségekből a „népbiztosok” szerepét betöltő munkatársak, akiknek az volt az „érdemük”, hogy párttagok voltak, de mivel semmihez nem értettek, mások dolgoztak helyettük és rájuk. Őszintén ki kell jelentenem, hogy ezek a szerkesztők legalább óvakodtak a nyelvi hibák elkövetésétől; tartottak attól, hogy ha durva hiba csúszik valaki cikkébe, őket mint felelősöket is elmarasztalják a pártilletékesek. Ezért segítségünkre voltak olyan akciók végrehajtásában, mint például a brigád szó szlovák jelentésekben való használatának az elkerülése (más kérdés az, hogy egyes szerkesztők inkább le sem írták a brigád szót, csak hibát ne kövessenek el); továbbá a hnb, jnb, knb, efsz stb. közfőnévi betűszavak szlovákos, tehát HNB, JNB, KNB, EFSZ stb. helyesírásának a lapokból való kiszorítása. Tudtuk ugyan, hogy máról holnapra nem változhat meg minden a fordulat után, hiszen az új, képzettebb munkatársaknak meg kell ismerniük a nyelvhasználat sok buktatóját, hogy elkerüljék a hibákat, de azt vártuk, reméltük, hogy négy-öt éven belül nemcsak tartalmilag, hanem nyelvileg is sokat változik majd lapjaink arculata. S a szabad véleménynyilvánítás valóban fokozta az újságírók alkotókedvét: többet írnak, mint a cenzúra időszakában. A baj csak az, hogy a „bő termés” létrehozásához szükséges alkotómunka olykor mind tartalmi, mind nyelvi szempontból nélkülözi a gondosságot, pontosságot. Sajnos, ott még az eltelt idő után sem tartunk, hogy minden újságírónk megfelelő módon — és felelősséggel — tudjon bánni a nyelvvel; és, sajnos, már ott sem, hogy legalább az olvasószerkesztők — az itteni szóhasználat szerint: lektorok — kijavítsák még a kéziratokban a súlyosabb nyelvhelyességi és helyesírási hibákat. Erre a lektori intézményre ma is szükség volna, mert a demokrácia csak a szabad véleménvnyilvání-
