Irodalmi Szemle, 1994
1994/4 - VARGA IMRE: Gyakorlófüzet
Varga Imre Határozzuk el magunkat a szabadságra! Befelé végtelenek a lehetőségeink. Hiszen nincs is megadott irány, kifelé vagy a mélybe, egyre megy. * * * Lehetne jobb is, lehetne rosszabb is. De sohasem jobb, sohasem rosszabb. Mindig épp ilyen. * * * Nem a hatalom ingatag boldogságát, hanem a boldogság tartós hatalmát szeretnénk magunkénak tudni. (A fölöslegeset, ami gátol, hagyd el!) * * * Minden szó, minden mondat, a legpontosabban megszerkesztettek is, csak közelítések. Válj te magad szóvá! * * * Régi levelek közt turkálva: mintha egy halott hátrahagyott dolgai lennének, mintha nem is nekem íródtak volna. Érzem, ami elmúlt, az végleges. Az emlék is hátrább tolja, eltávolítja az időben. Hogy fáj mindaz a rossz, aminek eszköze (forrása) lettél, viselt dolgaid! Hiszen mások szerettek téged, megosztották veled gondjaikat, örömeiket, figyeltek rád, bizalommal ültek melléd, segítettek. Családtag voltál. Most talán nincs családod? Bizalmasod? Egyre biztosabbnak kellene lenned a jóban. Hogy kiegyenlítődjön a múlt. Teremtődsz, teremtesz. * * * A lemondás öröme felszabadít. Nézed a múlt lángra kapó kacatjait. Szép kis tarkaság minden, ami volt — íme, egy férfi gyermekkora. * * * Az erő feltorlódó fénye: néma sziklaszál. * * * Állítok valamit. Ebbe legföljebb a világ egyik fele fér, a másik — kiegészítésül — bármikor szembeállítható vele. Mindkettő csupán része az egynek. Az önző én csak fél-elem. Az egész ennek a félszegségnek a meghaladása, kiegészülése, kiteljesedése. Amit környezetünkből érzékelünk, az bennünk van. S benne vagyunk mi is abban, amit ismerünk; dolgokban, szavainkban. * * * A személyessé váló fény megismeri a meg-nem-nyilvánult fényt. A dolgokban is fölfedezzük önmagunk lényegét. A világ alkotóelemei ráismernek bennünk önmagunkra. Ez az élet esélye. Halálunkkal ezen kívül kerülünk, de ez a kint benső is; ami volt, nem tűnik el teljesen. Átváltozik.