Irodalmi Szemle, 1994
1994/4 - Z. NÉMETH ISTVÁN: Keserű paradicsom
Keserű paradicsom morog, csattog, legalább annyira utálhat mindent, mint én. Zsebrevágok minden mogorva arcot, a karórám az egyetlen igaz pajtásom, aki informál, mennyit kell még szenvedni ebben a rohadalomban. Tolom a kocsit, cipelem az árut. Jó lenne összetörni, földhözvágni, kitaposni a konzervek mérgezett, zöld levét, savanyú lelkét. Az átkozott neoncsöveket legszívesebben vasrúddal püfólném szilánkokra. Aki hozzám szól, csak kiöltöm rá a nyelvemet. Fütyülök mindenre. A hétköznapok legnehezebb perceiben mindig Helgára gondolok, arra a vörös kígyóra, aki már nem dolgozik itt, de annak idején egészen értelmesen el lehetett vele beszélgetni. Még nincs itt, így többszörösen gyűlölöm ezt az egész kuplerájt, de nincs hova szöknöm. A túlvilágban nem vagyok egészen biztos, muszáj maradnom. Még egy ideig. Kriptáné üvölt: — Öntsd a hagymááááát! Gyurgyík mosolyog, üres konzervdobozokkal furikázik, zöld ládákat rakosgat. Nem mer megszólítani sem, talán a szememből látja, hogy ma a szokásosnál is rosszabb kedvem van. De ez így túl finom kifejezés. Spicsekné visszaordít: — Elééééééég már...! Igaza van. Zsibbad a kezem és a nyelvem, bár az utóbbinak alig van izgalmas felderítő munkája, amióta Helga elment. Agyvizem molekuláiban ott úszkál minden, ami valaha is összekötött minket. Ez a pocsék gyár. Ez a hányhatnék világ. Ez a csokoládépapi- roktól csillogó, alig kivilágított naprendszer. Kozmikus szemétkuka. A mutató olyan lassan mászik, hogy önkéntelenül kalapácsot keresek széttörni, beállítani a pontos nulla időt. Helga négy évvel idősebb nálam, testének felidézése k özben gyorsabban nő a szakállam, s majdnem a fejemre esnek az üres üvegek. Gőz és bűz. Sakálok, kutyák, farkasok üvöltenek a fülemben. Nekidőlök a hideg vasajtónak, várom, hogy történjen valami. A falakból áradó parázna üresség szinte hipnotizál. Elképzelem Helgát, amint megtörli a kezét, aztán ismét a paradicsommal telt kád fölé hajol, majd észrevesz, megigazítja a fejkendőjét és kutatja az arcom. — Mindent meg kell próbálni! — mondja. — Ez a világ jól ki van találva, csak meg kell tanulnunk a nyelvét. Akkor is, ha egyfolytában nyüszíteni lenne kedvünk, mint a kiskutyáknak. — Szürküljek, rohadjak el? — kérdem. — Ne légy túl érzékeny! — mondja. — Az nem jó... Mennyei zamatos cafatok csörgedeznek egyik kádból a másikba, gépbe, üvegbe, később gyomorba s nyomorba. Csípős hagymaszag tölti be a levegőt, fehér kötényes kövér hölgyek traccsolnak, kiabálnak. De a gépeket nem szabad túlkiabálni, mert megsértődnek, eltesznek lecsónak minket is, piros vérünk színéhez jól fog illeni a lekarikázott zöldpaprika. A fény megáll, ücsörög a fémen, a falakon, a kék ég képe, s pár szál fonnyadó virág képzete úszik be a látómezőbe, majd az óra számlapja. Egyszer fázom, máskor melegem van, éhes vagyok, de valójában nem táplálékot szeretnék magamhoz ven
