Irodalmi Szemle, 1994
1994/4 - Z. NÉMETH ISTVÁN: Keserű paradicsom
Z. Németh István ni, hanem menekülni akarok. A gyár mocorog, fortyog, elkopik lassan, szinte szemlátomást repedeznek a falai, nemsokára maga alá temeti az embereket, akik a romok alatt valószínűleg sokáig élnek még, sőt vidáman társalognak, cigarettáznak, sárga limonádét kortyolgatnak, körmüket végigsercegtetik borostás állukon, legénykoruk nagy slágerét fütyülik. Talán ha a madarak megtanulnának röfögni az udvaron, akkor történne egy kis változás. Lenne, aki e nem mindennapi genetikai csoda mellett is továbbvánszorogna, hisz a tévében kezdődik valami bárgyú film, meg kell nézni, ha meghalunk is. Az idő konzervjében ide-oda gurul egy koponya, azért ez a csattogás, ez a zaj, bűzlik, felpuffad a felhők teste, sikító gyermekek rohannak ki a vihar autói elé. Zuhog. Veri az eső az ablakot. Gondolatban teherautón utazom. Sajnos, nem a sofőr vagyok, hanem a rakomány. „Mázlista vagy! Ráadásul tehetséges! Nagyon jól festesz. Vennék tőled egy csendéletet, ha lehet...” — mondaná most Helga, ha itt lenne. „Akár meg is élhetnél a tudományodból...” Akár fel is akaszthatnám magam, szoktam erre mondani. Szürkével dolgozom. Füstöt festek és tátott szájú halottakat. Zöld húst, hernyókat és sír fölé görnyedő aktokat. Ez csendélet. Vászonra vinni a kificamodott mosolyt. A pálinkától hosszú áttételeken át vezérelt ölelést. A kopasz traktoristát. A létráról lezuhanó pilótát. A kilóra mérhető őrületet. A szembeköpött művészetet. „A kipurcanás művészei vagyunk, ó, hogy oda ne rohadjunk...” — szűröm fogaim között az egyik most menő sláger dallamára rögtönzött dalszövegemet. „Nincs, ki csókjaival befogja a szám, halálom után már nem lesz nagy pofám...” Helga vörös hajából néhány őszülő szálat sző a pók. A vakolat alól vicsorgó téglák megpróbálják utánozni a mosolyát. Pillanatokra becsukom a szemem. Földrengés volt a számban, ha ő csókolt. Őrületművész volt. Törékeny fénycsíkok szelik át a levegőt. A gyár ökölnyire zsugorodik és fülemen át elfoglalja az agyamat. Belülről feszíti szét, akár a magány az ócska kis lakást, amit magaménak mondhatok. Titkos erjedések indulnak el a világ különböző részein, láthatatlan halálsugarak hálózzák be a lecsapódott füsttől nehezen lélegezhető, áporodott levegőt. A tüdőbe került apró kések most megsokszorozódott erővel akarnak kitörni a napfényre. Nem élek, csak éldeklek. Isten idehelyezett, ebbe a keserű Paradicsomba. Ezer meg ezer poshadt paradicsom közé. Évát is elcsalták tőlem, édes, ragyogó poklok mélyére. A Soha Ki Nem Ürülő Poharak Szigetén él most, naponta lerészegíti a remény, s kijózanítja a csalódás. Mégis, milliőszor megpróbálja, míg rongyos emberi testté nem öregszik, míg torz arcú koldussá nem operálja át az Elmúlás Főorvosa. Nagyon sok furcsa gondolat jönne még bennem elő, de elfogy a munka, s már csak meg kell várni azt a percet, ami a pillanatnyi szabadulást és feloldozást elhozza. Egy robotként a sok közül hagyom magam mögött a koszt, a bűzt. A ruhámban, a bőrömön, az orromban tovább élnek a szagok, már soha meg nem szabadulhatok tőlük. Az utca nyirkos, kipufogott szennytől belélegezhetetlen levegője mégis változást hoz. Legszívesebben becsukott szemmel járnék-kelnék, hogy úgy lássak magam
