Irodalmi Szemle, 1994
1994/4 - Z. NÉMETH ISTVÁN: Keserű paradicsom
Z. NÉMETH ISTVÁN Keserű paradicsom Ma is olyan utálattal kelek fel, mint a bíró, ha aznap gyilkossági ügyet tárgyal. Borzongva bámulom az ablaküvegen túl garázdálkodó ostoba szelet, a megpenésze- dő, pusztuló természet utolsó sóhajai akár a tüdőmből is jöhetnének. Kezet rázok a kilinccsel, kibotorkálok az előszobába, hűséges papucsom már csóválja rojtjait, alig várja, hogy beledugjam a lábam. Belenézek a lassan már foncsorát vesztő tükörbe, s valahonnan mélyről elősejlik egy hamuszürke arc, amitől általában maradék életkedvem is elsiet valahová. Cinikus, közönyös szem néz rám a tükörből, és nini, a szám gúnyosan lefittyed. Gyorsan feltépem a fürdőszobát, gonoszul kitekerem a melegvízcsap nyakát, hogy forró, színtelen vérében megmelegítsem elgémberedett kezem. Az összecsapott és mohón lenyelt reggeli romjai fölött fantáziálni kezd az agyam, de a maradék savanyú tea felhajtása után ettől is elmegy a kedve. Összepakolom a legszükségesebb holmikat, a falióra gonosz egykedvűséggel mutatja, mennyire lassan mozgok. A liftből még visszamegyek a zsebrádióért, amikor is észreveszem, hogy tulajdonképpen pizsamafelsőben vagyok. El fogok késni, de le van sajnálva a világ, ez az egész elmedaráló gép. Az idiótagyár futószalagja lassan, de biztosan közelebb visz a végső, gyönyörű megőrüléshez. Gyerünk! Az utcán álmoktól kábult, vászonarcú emberek tántorognak ócska kis munkahelyükre, hogy hozzátegyék a maguk kis semmijét az óriásihoz. Egyetlen örömük a délutáni sör, vagy a nemsokára szájukba szúrt cigaretta. Felfordul a gyomrom, ahogy az autóbuszon még megpróbálják elhitetni egymással, hogy tulajdonképpen van kedvük élni, s van is miért. Foszló álarcuk alatt szürkülő csontok vicsorognak. Vajon ki milyen lelket hord csontig soványodott, elhízott, megkopaszodott szánalmas testében? A gyárkaput legszívesebben minden nap levizelném. Csak úgy zabálja a szánalmas hús-vér robotokat, akik képesek alamizsnáért végiggürcölni vagy épp ellógni az életüket. Élvezik az ürülék szagát, mert sosem éreztek még ibolyát. Várják a csontszi- kés halált anélkül, hogy egyáltalán tudnának róla. Úgy teszek, mintha hátulról bele akarnék rúgni portásba, de nem tudnám megmondani, hogy pontosan miért utálom. Leütöm a kártyát, amit legszívesebben ösz- szegyűrnék, vagy egyéb módon megbecstelenítenék úgy, hogy lehetőleg a főnököm is lássa. Orromhoz elér a bűz, amit én magamban rohadásszagnak nevezek, valójában a paradicsom, a paprika, a hagyma bűzlik így feldarabolt vagy posfradt állapotában. Az öltöző koszát és izzadságszagát is megkapom ajándékba, de legalább elátkozhatom azt, aki éppen az eszembe jut. Már zúg a gép, kattog, füstöl az egész, zakatol,
