Irodalmi Szemle, 1994
1994/4 - CSÁK GYULA: Pap fia pap
Csák Gyula Megdicsértek, cigarettával kínáltak, te pedig mindent megígértél, amit kértek vagy követeltek arra az esetre, ha veszedelmesre fordulnának a dolgok. Ha jók az emberek egymáshoz, annak a jele kiül a szemükbe is, mutatkozik ott is, és ezt láttad te akkor. Ez volt az, amit a keresett jelnek láttál, ez a visszanéző csillag, amely a szemükből nézett rád. — Grimaszt vágott, és elnyomta cigarettáját a kávéscsészében. — Kívántam, de nem esik jól — dünnyögte, majd hátradőlt, ölébe ejtette kezét, lehunyta szemét, és úgy tetszett, mintha szundikálna. Magában folytatta mondanivalóját, vagy inkább csak hagyta, hogy kuszán kerge- tőzzenek agyában a gondolatok. Nagyon fáradtnak érezte magát. Egyebek mellett az ötlött fel benne, hogy micsoda hajszát folytatott életében a bűnösök ellen, mennyi elismerést kapott feljebbvalóitól, s mégis mennyire ritkán érezte igazán elégedettnek magát. Sok embert megtört, sok embert vallomásra kényszerített, olyanokat is, akiket pedig sajnált közben, de hosszú időbe került, amíg megértette, hogy a kényszer olykor a becsületes embert is gazemberré teszi. Időbe telt, amíg rádöbbent, hogy a szegénység, a nyomor kisebbíti a bűnt, ezért megértőbbnek illenék lenni iránta, dehát a törvény- alkotók és a törvénytevők ezt nem szokták figyelembe venni. Ő törvénytisztelő volt, ezért ő sem vette figyelmebe. Mindezért olykor bizonytalanság kínozta. Itt van, lám, ezzel a bolondot játszó bolonddal, akivel ő magas lóról beszél, holott ez a félnótás talán sokkal magasabban áll nála... így van, vagy nincs így? Ezt nem tudja kinyomozni. Itt megáll a tudománya. Ezt a jelenséget nem érti. — Te vagy hát a bolond, vagy én! — kiáltotta Bertalan felé, aki azonban már nem volt a helyén. Újabb érthetetlenség! Az ajtóhoz sietett, feltépte, de a posztoló rendőr sem volt a helyén. Zengett a folyosó, úgy rikoltotta a közrendőr nevét, de nem érkezett válasz. Türelmetlenül bevágta az ajtót, az íróasztalához ment, leült és rámeredt Bertalan sárga dossziéjára. 4. Lélekszakadva érkezett a közrendőr. Mielőtt megszólalhatott volna, az őrnagy ráförmedt: — Hová lett innen az a félnótás?! — Őrnagy úr parancsára visszavittem az imént a cellájába. Az őrnagy megint kattogást érzett az agyában. Hajába túrt, bár erre most szükség nem volt. A kerek asztal felé sandított, de nem látta a kávéscsészéket és a vizespoharat. Lassan bólintott, és most kellett volna megigazítania előrehullott haját, de most meg elfeledte. — Helyes. Már aggódtam, hogy megszökött. — Szigorúan őrizzük! — húzta ki magát a rendőr. — Úgy kell — biccentett ismét az őrnagy, majd az asztalra csapott. — Senki sem bújhat ki az igazságszolgáltatás alól! Jegyezze meg, hogy az igazság hatalmas, és mindig győzedelmeskedik! Ez a dolgok örök rendje! — Igenis! -— harsogta a közrendőr, és kiment. Az őrnagy a dossziéba lapozott, és lehunyt szemmel suttogta: — Csak az a baj, hogy nem így van...
