Irodalmi Szemle, 1994
1994/1 - BERECK JÓZSEF: A balkonember
A balkonember (nov. 17) A fehér galamb sokáig bóbiskol a balkonkorláton. A felkelő nap hamarosan a lakótelep fölé emelkedik, s a madár bávatagon úgy tesz, mintha ezt nem is érzékelné. Csupán finom remegés, borzongás fut végig időnként a testén. Egyúttal szempillái is szétnyílnak; nem is igazi szempillák ezek, inkább két gumiszerű kitüremkedés. Mintha csupán a semmiből kinőtt ajkak mutatnák meg egy pillanatra s nyelnék el ismét a lencseszerű szemet. Föntről le, lentről fel... Tóm rendületlenül bízik benne, hogy tehetsége előbb-utóbb áttör azon a bénultságon, amelyet az írás miatt most érez. A tehetség, mondják, nem vész el, bár vannak, akik nem hisznek ebben. Ha valakinek nincsenek világos elképzelései a hivatásról, netán föl sem ismeri azt igazából, ha a tehetségét nem a megfelelő módon használja, ha valamilyen erős hatásra irányt téveszt, ha elhivatottsága szertefoszlik, mert például anyagilag sikeresen alakul az élete?... Őbenne persze ilyen megfogalmazásban már csak azért sem merültek fel kétségek az eltelt meddő évek alatt, hiszen sosem volt hivatásos író, mellékfoglalkozásként három-négy évenként szokott megereszteni egy-egy könyvet. Ami még így is olyan lassú alkotói tempót sejtet, amikor újrakezdésnek számít tulajdonképpen minden egyes nekiülés. Tomot, emlékszik, inkább a dolog könnyedsége lepte meg. Az, hogy bármennyire aggályos lassúsággal szőtte is írói életművét — egyébként nem minden olvasói és kritikai visszhang nélkül —, egy időre mégis könnyedén meg tudott nélküle lenni. Más, például utólagos megítélés szerint a könnyelműen kifejezés meglehet sokkal találóbb lenne itt, de Tóm jól emlékszik rá: azoknak az őszi napoknak, heteknek éppen a dolog könnyedsége adta meg a szinte ragályos varázst. „Csak könnyedén, éppen hogy érintsd...” S a rendszer megdönthetetlennek vélt bástyái összeomlottak. Csakhogy ez a ragályos könnyedség egyszersmind hajlamos kétségeket is támasztani bizonyos tett, cselekvés igazi értékével és értelmével szemben. S Tóm, emlékszik, alig néhány hónap elteltével gyakran felidézte magában gyerekkora egyik élményét. Alapiskolás volt még, mindennap rettegve osont el a Csiba-telep mellett, félt a kutyától, az iskolába járás minden örömét elrontotta az a százméternyi rettegett útszakasz a régi udvarház mentén. Aztán egyszer, amikor már nem tudott elmenekülni, kétségbeesetten az udvarból előrontó kutya felé rúgott. Pontosan a vicsorgó pofáját találta el a cipője, s az állat nyüszítve elemenekült. Hitetlenkedve nézett az inaló eb után, nagyon könnyűnek érezte magát, s azt hitte, hogy valami csoda történt, érthetetlen, de jóleső csoda, mint a mesékben. Abban a pillanatban még az is megfordult a fejében, hogy semmi köze az egészhez, hogy csak a végeredményt kívánta, azt sem tudatosan. A kutya megfutamítása fölött érzett öröme azonban nem tartott sokáig. Miután ráeszmélt, hogy milyen hosszú ideig rettegett a félelmetes dögtől, lényegében alaptalanul s nagyon megalázó módon — szégyenérzet kerítette hatalmába. Emlékszik, továbbra is kerülte a kutyával való találkozást, de ezúttal már más okból. Hónapokkal (vagy évekkel?) később megkönnyebbülten hallotta édesanyjától, hogy a kutyát elgázolta egy kirándulóbusz. Tóm megborzong, feszesebbre húzza magán a vastag, bolyhos háziköntöst, s lehunyt, fázósan remegő szempillákkal várja, hogy a nap ismét előússzon az útjába
