Irodalmi Szemle, 1994
1994/1 - BERECK JÓZSEF: A balkonember
Bereck József hömpölygött felhő mögül. Bizonyos értelemben ő is kényszerpályára került, a forradalom örvénye magával ragadta, de arra egy pillanatig sem gondol, hogy szerepvállalásaiért utólag kárhoztatnia kéne magát. Demokrácia, szabadság?... Az embereknek védettség kell, semmi más. A terekre kimennek ugyan, önfeledten kiabálják, hogy jobb jövőt akarnak teremteni, de ez nem igaz. Az emberek csak azért akarnak a jövő urai lenni, hogy megváltoztatottnak mondhassák a múltat, ha már azt igazából megváltoztatni úgysem tudják. Mert valójában nem szabadságot várnak az új rendszerektől, hanem elsősorban/csak védettséget. És a tömeg mindig hajlandó feláldozni a szabadságot. Ahonnan aztán már csak egy lépés az igazi meneküléseufória: a hatalom általi felmentetés a gondolkozás, a véleményalkotás mindig szellemi és jellembeli erőfeszítést követelő igénye alól. Ez ám az igazi csáberő! Nincs mese: csak az egyénnek, az örökké nyughatatlanoknak, az eretnekeknek kell a szabadság. Mindennap, újból és újból csak ezek hajlandók megfizetni az árát. És ez az ár olykor nem kicsi... (nov. 10.) Pötyi, a kissé hízásnak indult, lompos fiatal nő áll a balkonon. Tekintetével a csillagalakzatban épített toronyházak környékét pásztázza. Könyökkel a balkonkorlátra támaszkodik, tésztás nagy keble majdnem kifordul rikító azínű pongyolája kivágásából. A toronyház napszítta, szélcsiszolta fala meredeken tűnik el alatta a mélyben. A balkonra kirakott kartondobozokat s a ruhaszárító köteleket finom szél zizegteti. Lentről, a tömbházak tövéből hangos gyerekzsivaj csap föl. S az a nagy izé... Akarom mondani szerszám, Dudu, valóban igaz? Közben Pötyi továbbra is a blokkok tövében rohangászó gyereksereget követi tekintetével. Sápatag arca elé ápolatlan kenderkóchaj hullik. Bentről Teréz asszony hangja hallatszik ki a balkonra: Pötyikém, ha már egyszer kint vagy, légy szíves, öntözd meg az öreg székét! Pötyi egy műanyag kannából vizet löttyint a szék mind a négy lábának tövére. Tudod, Pe- pónak, az emberemnek tulajdonképpen nincs olyan nagy... (Ki ő? Pepo: Josef Kašpar, Pötyi cseh élettársa, Roman, Jitka, Yveta, Erika és Anita apja. Egyébként hullámvasutas. Céllövöldés, dodzsemes és ringlispíles társaival egyetemben a közeli vásártéren szokta fölállítani gyerekbolondító szerkentyűjét és lakókocsiját, amelybe egy este becsalta a sok hullámvasutozástól és sikongatástól megmámorosodott Pötyit, s kilenc hónapjára már itt is volt Roman, a kis vörös bitang. Pepo Kašpar pedig az ország másik végében, miként azt a vándorszórakoztatás íratlan szabályai megkövetelték. Becsületére legyen mondva azonban, hogy a György-napi búcsú táján és szeptember végi kirakodóvásár alkalmával mindig visszatért s egy-egy hónapot a városban és a környékén töltött. Mindig hozott magával egy marék pénzt, fölcsinálta Pötyit, aztán hónapokig megint nem látták.) Éppen hogy kicsike van neki... Pötyi az arasznyira nyitott hüvelyk- és mutatóujját Dudu felé mutatja. Mit gondolsz? Nem azért érzi úgy, hogy minden alkalommal bizonyítania kell?...
