Irodalmi Szemle, 1994
1994/1 - BERECK JÓZSEF: A balkonember
Bereck József Senki sem emlékezett már rá, mikor került az egykori Amadé-kastélyba; különben sem foglalkoztak vele, ha nem hált is éppen a kastély régi falai között, egy volt az életüket itt tengető sok-sok pára közül, elfogadták olyannak, amilyen. Vénülvén és erőtlenedvén Dudu nyers fahusángokból, vesszőkből egy trónusszerű karosszéket eszkabált-font magának, és minden szabad percében abban üldögélt a fészer alatt. A furcsa karosszék nemsokára életre kelt, a karvastagságú lábak gyökeret eresztettek a nyirkos föld televényébe, a karfák hajlatain, a magas támla sűrű fonatán előbb csibenyelvnyi kis levelek, majd erőteljes hajtások ütköztek ki. Kezdetben Dudu még fel tudott állni a karosszékből, az erősebb hajtásokat bicskájával lenyesegette, illetve az egész szerkezetet erősítendő, a fonatok közé bújtatta. Később már nem mozdult székéből, részben a burjánzó indák ölelése miatt, de főleg azért, mert csontsovány teste beleaszott-görbült, belemerevült a szék hajlataiba. Előre vetítve fájdalmas-komikus feladatát annak, hogy majdan a földbe is így, székestül kell leereszteni. Mindezt megelőzte azonban Dudu kényszerű elszállításának szintén leleményességet igénylő feladata, mert az új törvények értelmében a kastélyt visszaigényelték a késői leszármazottak, az intézet elköltözni készült a folyó mellé, a vízierőmű felépítése után megüresedett munkásszállóba. A gondnok úgy ítélte meg, hogy a karosszékével való sajátos szimbiózisának ebben az állapotában Dudut nem vihetik magukkal abba a betonrengetekbe (ahova egyébként sem szívesen költöztek az otthon öregjei, de nem volt más választásuk), ezért a régi nyilvántartásból előkeresték a legközelebbi élő hozzátartozó nevét és címét, s Jani unokaöcs aztán úgy vágta ketté a gondozásba vétel gordiuszi csomóját, hogy gyökerestül kiásta és huszonöt literes bádogdobozokba ültette át Dudu trónusának lábait. Később ez a körülmény lelkiismeret-nyugtató kifogásnak is jól jött, ugyanis az eleven, bokros szék szemmel láthatóan nem bírta a panellakás száraz levegőjét, tehát a család végül is úgy döntött: jobb lesz Dudunak a balkonon.) Roman látta, hogy az ormótlan székkel semmire sem megy, ezért a balkonlakó mellől elveszi a partvist, hosszú nyelét a lába közé kapja, s egy fejrándítással utasítja a többieket, hogy hasonlóképpen cselekedjenek. Mint négy aprócska boszorkánysarjadék lovagol Jitka, Yveta, Erika és Anita a partvisnyélen Roman háta mögött, aki — miközben előre-hátra lépegetnek — kivörösödött képpel skandálja: Húgyos Dudu, szaros Dudu, nagytökű Dudu! Néhány ismétlés után sipítozó hangon a lánycsapat is csatlakozik a skandáláshoz. Roman minduntalan a szék alá irányítja a lába közül előre eredő partvisnyelet, mintegy jelezvén a lányoknak, hogy oda nézzenek, oda kéne Dudu ominózus testrészének alá- csüngenie. Ám a lánykák belerészegülnek saját ritmusú gajdálásukba, nem veszik észre az „utasítást”. Tóm szinte minden nap egészen addig kint ül a balkonon, míg a nap ugyanolyan fanyar, ködös estébe nem fordul, mint amilyen a reggel volt. Ott szeretné felvenni az írás fonalát, ahol azon a négy esztendő előtti csodálatos őszön elejtette. Az ölében heverő papírhalomból előkeresi — immár sokadszor — azt a lapot, amelyen csupán az alábbi szöveg áll:
