Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - KRITIKA - LACZA TIHAMÉR: Elnapolt lázadás
Lacza Tihamér idegen életérzést, egy olyan eszme- és gondolatrendszert, amelyben meghatározott kérdésekre eleve adott válaszok lehetségesek csupán. Az itt bemutatkozó nemzedék számára a kisebbségi lét már nem téma és nem ih- letíbrrás. Pedig az ember végeredményben valahol mindig kisebbségben van, ez az állapot tehát akár természetes is lehetne. Szerzőink abban is különböznek az előttük indultaktól, hogy írás közben nem követnek el elemi hibákat, s céltudatosan fogalmaznak. Persze az sem kizárt, hogy kézirataikat felkészültebb szerkesztők gyomlálgatták. Mindez azonban végül is mellékes. Az olvasót elsősorban az érdekli, milyennek látják (illetve láttatják) ezek az érzékeny lelkű és vitathatatlanul tehetséges fiatalemberek ugyanazt a világot, amelyben ő is él. Az olvasónak természetesen jogában áll ilyen igénnyel fellépnie, de nem árt, ha tudatosítja: valószínűleg csalódás éri. Mert annak, aki csak nemrégen lépett ki a kamaszkorból, s a lelkében még letisztulatlan érzések és indulatok kavarognak, bizonyos problémák és kérdések egészen más megvilágításban jelennek meg, mint annak az embernek, aki már kellő élettapasztalatai rendelkezik, és jó pár éve túl van a nemiséggel való első találkozásokon. A kötet valamennyi írásában jelen van — hol szemérmesen, hol a maga pőreségé- ben, s persze nem mindig indokoltan — a szexualitás mint motívum. Egyik-másik szerzőnk különösen kedvét leli a részletek ecsetelésében, s literszám keni szét az ondót hősei különböző testrészein vagy az aktus helyszínén. De az ilyesmit egyre inkább megszokjuk, s nem is zavarna különösebben, ha a mondanivaló felülemelkedne rajta. Egy további sajátosság, ami az újdonság erejével hat: a szövegek kódolva vannak; csak kellő desifrírozással fejthetők meg, akkor is többféle értelmezésre nyílik lehetőség. Ebből a szemszögből nézve Hajdú István prózája a legtalányosabb, de Fábián Nóra sem sokkal marad el mögötte. Talán krónikus időhiányom az oka, talán az efféle finomságok iránti érzéketlenségem, de őszintén (és férfiasan) bevallom: az ő szövegeikkel nemigen tudtam mit kezdeni Hajtman Bélának és Mórocz Máriának is van néhány enigma-opusza, de egyikmásik elbeszélésükben mintha mégiscsak szükségét éreznék az olvasó kellő tájékoztatásának, ezekért a passzusokért hálás is vagyok nekik. Mórocz Mária Anyám története című elbeszélése szinte remeklés; ez az írás győzi meg az olvasót leginkább, hogy az írónő kitűnő lélekábrázoló; azok a becketti allűrök, amelyekkel egyebütt untatott, itt elő sem bukkannak, tehát végeredményben semmi szüksége rájuk. De akkor miért leli Mórocz mégis kedvét bennük? Az egyetlen vérbeli novellista a szerzők között Győry Attila. Jóllehet hősei egy sajátos szubkultúra — elsősorban a punkvilág — képviselői, s mint ilyenek, megjelenésükkel és beszédmódjukkal talán bizarrul hatnak, de ezeket a külsőségeket lehámozzuk róluk, akkor meglepően hús-vér embereknek mutatkoznak, ami persze elsősorban az író érdeme, mer ő formálta ilyenekké őket. Az olvasó még azt is értékelni tudja, hogy ezek a figurák, ha a lét perifériáján is, de valamilyen konkrét helyen léteznek és nem lebegnek csak úgy a világban, mint néhány szerző pszeudointellektuális hőse. Győry határozottan rokonszenvez ezekkel az. alakokkal.
