Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - BARNA IMRE: Milyen legyen a magyar Goldoni?
Milyen legyen a magyar Goldoni? ezen a nyelven, nagy a kísértés, hogy a fordító ízes szavakat adjon a szájukba. Ezzel az eljárással viszont azt kockáztatja, hogy teljesen meghamisítja a figurákat és így végső soron magát a darabot. Ha Truffaldino nem mint ízig-vérig városi kópé, hanem — „ízes”, tehát magyarul óhatatlanul vidékies, sőt parasztos kiszólásainak hála — mint a magyar népmesék furfangos kiskondása jelenik meg, akkor aligha beszélhetünk még ugyanarról a Truffaldinóról, akinek őt Goldoni kitalálta. Hacsak nem úgy, ahogy a Comói-tó helyett a Balatonról. Különösen groteszkül, hogy azt ne mondjam, bugris módra hat némely szereplők népieskedése olyan fordítók, például az olasz ügyekben évtizedekig szinte egyedül „illetékes” Révay József magyar szövegében, akik amúgy erőteljes archaizálásra is törekszenek, holott erre semmi különösebb okuk sincs. Hiszen — mint már utaltam rá — Goldoni esetében nincs minta, nincs „eredeti” Goldoni-fordítás, nincs sajátos Goldoni-hagyomány. Akkor pedig — ha már úgyis fordít, tehát adaptál — ugyan miért vonna a fordító mesterséges időhatárt a színpad és a nézőtér közé? Mert a mai olasz fülnek régies Goldoni nyelve? Goldoni nem mai, hanem a korabeli olasz füleknek írt. A fordítói problémák másik nagy csoportját értelmezésbeli kérdések alkotják. Természetesen nem holmi nehezen megfejthető mondatokra, nem nyelvtani nehézségekre gondolok, hanem arra a stilárisan sokszor szinte megfoghatatlan ambivalenciára, amely Goldonit egyébként is a legvégletesebb megítélésnek tette már ki. Itt van például a happy end kérdése. A kávéházban Don Marzio három felvonás hosszat intrikál, fecseg, mószerol, provokál, besúg. A legvégén viszont egyszer csak egyik jelenetről, sőt egyik saját mondatáról a másikra, megszégyenülten látva, mint billennek helyre az erkölcsök Velence városában, hipp-hopp, megjavul. Hogy az erkölcsök alighanem csak látszólag billentek helyre? Hogy Don Marzio nem tud olyan csúnyát hazudni, aminél az igazság ne volna még sokkal csúnyább? Nem számít. Győz az igazság, Don Marzio pedig megszégyenül. És aztán persze megjavul; de ezt már mondtam. Egyáltalán: Goldoninál mindig mindenki megjavul. „Kiszórakoztam magam, kissé túlzásba is vittem, kár volt, soha többé nem teszem. A férjemé vagyok” — jelenti ki Mirandolina, miután bolonddá tett egy szegény lovagot. „... Tisztelettel bocsánatot kérek, és úgy éljek, hogy soha többé nem fogok hazudni ” — ígéri Lelio, a hazug, vajmi kevéssé hihetően. „A sok munkában, lótás-futásban nyilván hibáztam is, de a jó mulatság kedvéért, remélem, megbocsájtják ” — meaculpá- zik mókásan Truffaldino, aki két úr szolgájaként kis híján kettős emberhalált okozott a mókáival. A bugris Lunardo belátja, milyen csúf dolog bugris módra viselkedni, és mégiscsak férjhez adja Lucietta lányát Filipettóhoz. Az úrhatnám, gőgös és gonosz Cecilia eladósodván megijed, hogy kilakoltatják az új lakásból, így hát „lclejmolja” a jóságos Cristofolo bácsit, majd őszinte könnyek közt megígéri, hogy ezentúl jó lesz. Tréfál ez a Goldoni? Francesco De Sanctisnak és Szerb Antalnak volna igaza, hogy tudniillik Goldoni kevésbé fogékony az igaz érzelmek, illetve a kifinomult lélektaniság iránt? Vagy1 a
