Irodalmi Szemle, 1994

1994/3 - BARNA IMRE: Milyen legyen a magyar Goldoni?

Barna Imre

nagy ellenfélnek, Gozzinak, aki szerint a realista Goldoni „a költészet sírásója"? Netán Giorgio Strehler találja fején a szöget, amikor azt mondja, hogy Goldoni „a burzsoázia fasizmusát ” kritizálta kérlelhetetlenül?

A kívülálló azt gondolhatná, nem a fordító feladata, hogy ilyesmin törje a fejét. A kívülálló azonban téved. A fordító, ha úgy tetszik, már fordítás közben, egy-egy szó, egy-egy kifejezés megválasztásakor a rendező munkájába kontárkodik bele. Hogy meg tudja szólaltatni a szereplőket — márpedig képzeletben meg kell őket szólaltatnia —, az eszébe ötlő különféle lehetséges megoldások közül mindig ki kell egyet választania. És hangsúlyozandó, hogy mindig különböző megoldások lehetségesek, s hogy ő, a fordító viszont mindig csak egyet választhat ki közülük, ha tetszik, ha nem.

„Egyszer s mindenkorra oda a hitelem. Elköltözöm ebből a városból. Muszáj elmennem. Az átkozott fecsegésem miatt nem lehet többé maradásom itt, ebben a nagyszerű országban, ahol jólétben, szabadon, békében él és mulat mindenki, akinek van hozzá elég esze, ébersége és becsülete” — mondja Don Marzio A kávéház végén. Nos tehát? Megjavul vagy nem javul meg? Nemigen, vélekedik szemlátomást a magyar fordító, vagyis én. Világos, hogy azért, mert ez a megjavulás szerintem csak olyasvalami, amit mifelénk annak idején „vörös farok”-nak volt szokás hívni. Tudom persze, hogy a dolog bonyolultabb. Bonyolult szerzőknek, amilyen Goldoni is volt, egy-egy ilyen „vörös farok” is lehetett szívbéli ügy. De ezen tovább morfondírozni már csakugyan nem a fordító dolga.

Ha ellenben úgy véltem volna, ahogy egyébként — fordításából megítélhetően — A kávéház korábbi fordítója, Révay József vagy a magam fordítását közreadó Gol- doni-kötet utószavának írója, Madarász Imre, a jeles magyar italianista vélte, hogy tudniillik Don Marzio merőben irracionális módon ugyan, de szívből, igazán megjavul egyetlen pillanat alatt, akkor semmiképp sem fordíthattam volna „átkozott fecsegésének Goldoni „trista linguá”-ját. Az „átkozott fecsegés” arra utal, hogy Don Marzio csak azt bánja, hogy eljárt a szája, hogy kikottyintotta az igazságot. Amaz esetben viszont inkább valami „bűnös nyelvem”, „kárhozatos” vagy „gyalázatos be- szédem”-féle kifejezést kellett volna a jó útra tért Don Marzio szájába adnom, és a továbbiakat illetően is óvakodtam volna a gúnyosan értelmezhető árnyalatoktól.

Akárhogy is, de „megrendeztem” tehát ezt az utolsó monológot, ha nem is úgy, ahogy a maga Kaffeehausában Rainer Werner Fassbinder, aki a sző szoros értelmében át is írta ^4 kávéházal. Az ő kajánul groteszk Don Marziójával kapcsolatban föl sem merül a megjavulás gondolata. De azért csak választanom kellett, és persze nemcsak itt, hanem — ha úgy tetszik — mondatról mondatra a fentebb már nyomatékosan említett különböző megoldások között.

És végül is választások eredménye az egész magyar szöveg, a fordítás. Mert választás kérdése az is, hogy az állítmánnyal vagy netán az alannyal kezdjem-e a következő mondatot, hogy itt meg amott befejezett vagy folyamatos cselekvésre utaló igekötőt használjak-e, vagy hogy végül is most akkor tegezze vagy magázza-e Trap- polát Rodolfo. És így tovább, és így tovább.

És ilyeneken múlik, hogy milyen lesz a magyar Goldoni.

Hogy megszólal-e magyarul. Hogy megmarad-e Goldoninak.