Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - LÁSZLÓFFY CSABA: A soron következő
Lászlóffy Csaba Az ilyen nők például, miként Constanze, Madam Mozart, néha-néha meglovagol- tatják térdükön gyermeküket, s máris lerázzák őket magukról. Társadalmi elfoglaltságuk nem engedi meg nekik, hogy úgy éljenek és érezzenek, akár az Isten „átlagos” teremtményei. Az ember tragédiájának némely jelenetében a túlzott öntudat hajszolja végzetes szerepbe Évát. S közben elszáll valami a gyermekek leikéből, észre sem vesszük — azért ilyen neveletlen, javíthatatlan az emberiség!... KANÁRIMADÁR ELREPÜLT — olvashatjuk a második világháború előestéjen a Kolozsvárott járt Török Sándorral a nagybetűs cédulát. — Ha valaki megtalálná, jutalom ellenében hozza el a Kitaibel Pál (vagy Kinizsi Pál) utca 3. szám alá... Átmeneti időket é- lünk, most is háború van valahol. A légi csata nem Szaloniki fölött zajlik, az általános elsötétítés sem Svájcban van, mint ahogy a Kremlben nem Kalinyin, és az öreg harcosok előtt nem Hitler szónokol éppen. Romániában sem földrengés pusztít jelen pillanatban, szinte csak úgy ráadásul az eddigiekre. A kanári viszont holtbiztos, hogy kiszabadult; honnan tudná szegényke, hogy a sárgarépa meg a kockacukor nem terem vadon, szabadon, a Rózsadomb vagy a Fellegvár bokrai között?! Kaszálók után megint éles kanyar következik. Rosszul vagy; útitársnőd s egyben főnöknőd leereszkedő vigyorral hunyorog feléd. Madame Mozartot kínozta-e valaha is az önvád? — M. talán jobban tudja. Téged az évek súlyával a veszteségek, az „eljátszottuk” szorongató érzése mind gyakrabban meggyötör. Létezik nő, aki nem tart igény soha semmilyen babusgatásra. Volna kitől tanulni. Kiszállsz; szólnak hozzád — émelyít a beszéd. Ködös kontúrokat látsz csak. (Rosszullét) Leggyengédebb akkor vagy, midőn álmodsz. Nyálad mint fagylaltlé csorog a párnára; ilyenkor megbocsátó mosollyal fogadod a pillanatkép-cikázást, a tovatűnő mondatfoszlányokat. Nem tesz krétafehérré evilági hivatástudatod, az „Isten áldja, lelkem” patriarchális hangulatot a tudatalattiban nem fröcsköli be a hárpiahang ragacsos ömledéke. Reggel aztán az álom, mint a havasról sebesen elfutó patak, eltűnik, s ha nem sürget valami, elég egy jel, egy rossz előérzet, hogy feszengve kezdd keresni magadban (ha nyalogatni nem is) a láthatatlan horzsolásokat. Mint tetted sodronybetétes ágyadból kipattanva akkor Gy.-én, ahol a hegyek bekukkantanak a főtérre. Kár, hogy ritkán emlékszel álmaidra, s egyre ritkábban álmodsz. A gyengédség, a zavarosba vesző boldogság igénye inkább csak sejtelmes ígéret, a valósággal összeil- leszthetetlen sejtés; semmiképpen sem élethosszig tartó éhség- és szomjúságérzet. Feltápászkodsz. A szállodai ágy fölött fekete lyuk tátong, mintha lövés égette volna ki körben a tapétát. Ha volna, aki megmasszírozza a nyakadat. Az este is: az a pincér, aki sietve szedte le az abroszt asztalotokról s a végén nem fogadott el borravalót, fehér kesztyűt viselt mint egy operettben. így jár az, akinek káprázik a szeme. Mindegy; siess mosakodni! Minden tett eltorzítja a világ arcát — nem csupán az erőszakos? „Mért torzítja? Hátha szépíti?... Szépnek csak azt találhatta(d), ami adva volt.” (Szentkuthy Miklós)
