Irodalmi Szemle, 1994

1994/3 - LÁSZLÓFFY CSABA: A soron következő

A soron következő

A tapasztalás konvenció. A felfokozott képzelőerő teremti meg a legképtelenebb kontrasztokat. (Nem ugyanaz, mint álmodni.) M. karikatúrája mellé varázsold elő a másik valós útitársat. G.-t, a primadonnát, aki úgy készült az esküvői lakomához a Cosi van tuttébun, mint Sz.-en ahhoz az ebédhez. (Igaz, hogy Dorabella szíve olva- dozott az „albán” Guglielmo bókjaitól; az életben viszont G.-nek még a karja is libabőrös lesz a mézemázos szavaktól. Tud ő könnyed, szellemes lenni, ha gunyoros nem is.)

Ez már megint akár az álom empirizmusa: ahol nem érhet meglepetés. A legbiztosabb talaj; mint farolhat a kanyarban a kiskocsi, s bár elmaradtak a hegyek, a fenyvesek, elég egy görcsoldó tabletta, hogy kellemes emlékként őrizd a szarvasgombás pecsenye illatát. Elmeszesedett csalódásokból és az örömszerzés „technikai fogásaiból" teremti meg olykor a férfivágy az ideált.

Legstilizáltabb formájában unalmas, esetleg túl intellektuális lett volna G., a mezzoszoprán mint jelenés. Valódiságához viszont elégségesnek bizonyult egy kis spontán vonzerő — s az apró véletlenek (a precíz megfigyeléssel társuló ártatlan női „provokáció”). így teremtődhetett meg végül a feltételezett tulajdonságok közti szerves összefüggés.

Ebben a kísértés-drámában te egyszerre lehetsz Ádám és Lucifer. Nem bún és erény méricskélésének dilettáns játéka ez; inkább csak selymes áttűnések, mintsem ütközés víz és kő között, mely tajtékzásával nyugtalanít. Zárójelben legyen mondva: G. mint jelenség, halványabb szín- és hangkombinációnak felel meg, semmiképp sem rikító. Nem kell itt feltétlenül M. káromkodásaira, „picsázására” gondolni, hogy megtaláljuk és megérthessük a párhuzamot: más-más régiókba kellene leszáll- ni, hogy a halkság, a természetes derű avagy a depresszióba hajszoló durvaság különálló tavában mártózzunk meg, esetleg megpillantsuk a tótükörben különböző képmásunkat. Nevezhetnők modorbeli egzotikumnak: M. „zolai lomposságával”, közönségességtől megmámorosodott hangjával — a „tönkrement idegekre” kent megszokott dührohamaival — ellentétben G. Bármilyen szeszélyes hangulatkanyarokat végzett is (akárcsak hangjával azon a közös turnén), környezetére nézve az eredmény mindig élvezetes és boldogító volt.

Hazaindulás előtt a reggelinél! M. hunyorgó szemmel, piszkosnak tetsző, száraz arcbőrrel, fésületlenül, egy kofa morcosságával ült le közétek. Keze reszketett, ahogy az öngyújtójával játszott. Ha szólt hozzád, hanghordozása olyan volt, mint egy vizsgálóbíróé! Miután megpróbálta belesodorni asztaltársaságát valami racionális „száraz” morfinizmusba — anélkül, hogy a felkínált „méregből” akár egy milligramm is az eszméletedbe hatolt volna, folyton azt próbáltad elképzelni, hogy védi meg M. doktori tézisét; a másik pillanatban azonban már (érthetetlen hisztériázás- sal, két féldeci vodkától annyira becsípett volna?) váratlan ingerültséggel a combjára csapott, mint egy huszárszerepet játszó operettprimadonna, csak a dupla kard hiányzott az oldaláról. G.-ben ezzel csaknem egyidőben kezdett csillapulni az egészséges mámor, mint aki megszeppenni látszik attól, hogy környezete a voluntarista ideológián nevelkedett kuruzslónő kotyvalékát issza. Mi is lett volna, ha a társaság

— veled egyetemben — elkapja M.-től ezt a „dekadens” életfelfogást, akár egy influenzát?... Holott G. Az este még olyan volt, mint egy leírhatatlan tájkép: a maga irracionalitásában többet kifejezett, mint amennyit a felkelő vagy a delelőre jutott nap fénye belőle képes volt fölmutatni. Nem az énekesnő, hanem maga a női test, a