Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - LÁSZLÓFFY CSABA: A soron következő
Lászlóffy Csaba S a megérzésed révén megint bejön a kép: a valóságos. Ez M. — largo, larghetto kíséri karmozdulatát. Szerénység, alázat még járás közben is kizárva. A zsírkarikás szemekben a szépséggel felérő nyílt értelem, tisztaság fonákja: kivagyiság és érvényesülési vágy. Meg se mukkan a száj, de a lefittyedő, kemény ajakról jól látni: nemcsak nikotintól megbámult, ritka fogsort takar, hanem trágár szavakat, fogalomzavarba fúló fenyegetőzést is! Könnyű képzelegni róla, hisz jól ismered. Ott halad el melletted, mint Canetti rút bejárónője, ez nem képzelgés — most látni! A „Káprázat” játszik talán veled? Feje kissé ferdén áll a nyakán. (Mégis: ha legalább úgy tisztelné s tenné eléd a Szabó Lőrinc könyvét, mint egy tisztára törölt tányért!) A valóság — az a keskeny, szúrós szem is — rácáfol minden rosszhiszeműségre vagy írói torzításra. „A nők a világ szerencsétlensége — hallod vissza Canetti orvosát, Georgot —, az ólomsúly az emberiség szellemén.” Egykori franciatanárnőd elegáns, kioktató hangja felel rá máris: „Hát modor ez? — Szép szája megrándul. — Miket képzel egy férfi...a maguk korában?!...” S te mint okosnak hitt, illedelmes diákja zavartan hajtod le fejed (persze akkor!); hisz vegyes társaságban megtanultad már szalonmodorban bagatellizálni, játékos semmiséggé kenni el a férfi—nő ellentétet. Noha egy-két csalódásodon is túl vagy már — „Marja ki sós könny a szemem, / Ha a szemedbe nézek” —, elszörnyedve olvasod titkon Adynál, ahogy a mohó és vértelen női ajkak „mint hernyók lepke-rajban”..." Brrr! Ó, hiszékenység! Hol van még a sok dühödt szidalom. Ó, ártatlan, ifjú sereg félénk szemléje a gyérülő redakcióban!... Tragikus vagy inkább tragikomikus, hogy egész életedben a kuplerájos, baccháns bohémiáknál iszonyatosabb volt számodra a női hierarchia világa. Hisztériás főnöknők brutális, zsarnoki — valójában szolgalelkűre méretezett — rendcsinálásában nem találtál soha semmi titokzatosat, törékenységet, érzékenységet. Most is — másfél méter magasból — mintha le akarnának nézni azok a seszínű, megritkult pillák ("mint cirokszőrök a fehér bibircsen"). Iszonyú tapasztalatokkal kell fizetniük egyeseknek. Egy pietista imaház főnöknője lép eléd valahonnan a háromszáz esztendős homályból, aki szörnyülködve hallgatja, mondjuk, Hándel zenei rögtönzéseit. Még meg sem szólalt, csak fintorog, de moralitása erejéből máris mind magasabbra nőve, habogásodat megjegyzésre se méltatva, oly heves iramban vágtat el melletted, hogy zavarodban kénytelen vagy jobbra vagy balra lépni, összehúzódni. Ha netalán bűntudatot látna az arcodon, kész lenne újabb heves támadást indítani ellened. Ha Ady nőutálatától megóvott is ez a pár évtized, Szentkuthy iróniája azért megkísért, elég behunynod a szemed, s már látod, amint a Hölgy „vak indulatában nekimegy helyettesének, elődjének(?)”, majd pardonok mindkét részről. Ezt várnátok, ugye? Hát nem. Van, akit az ital melankolikussá tesz. De M.-et — a soron következőt nem. Mielőtt erőt venne rajtad a sötét tapasztalás, megrendülten kerülöd ki a kifürkészhetetlen, rezzenéstelen szemű, ragadozó madár tekintetű lényt s az esetleges italcsóvát. Örökös készenlétben. Mintha könyörtelen üstökösök közlekednének abban a kis utcában, s fent az emeleten is, a parancsra „bedolgozni” kész, állás nélküli kollégákra váró, kitöltetlen előszobában, értelem, erkölcsi mérce, tér, idő korlátaít semmibe véve, csak úgy kiszámíthatatlanul.
