Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - LÁSZLÓFFY CSABA: A soron következő
A soron következő nap este is összezördültetek, többek közt a szakterminológia túlzott használata, túl- hajtása miatt a szülői gyakorlatban; nem mintha igényt tartottál volna rá, hogy figyelembe vegye: egy idő óta „magadon kívül” vagy, márpedig neki mint pszichológusnak tudnia kéne, hogy az olyan fölényeskedés, mint „azt sem tudod már, hol van a lent meg a fent!”, igen súlyos következményekkel járhat. Persze, te nem vagy tipikus eset, hanem inkább: átlag páciens — ezt Bé Nej tudja rólad —, téged a szavak gyakrabban tesznek valaki mássá — aki kiéli magát az írásban, e téren hát nem vagy támadható. „A PROSPEKTUSOK ÉLETE NEM AZ ÉRZELMEK ÉLETE. A FELADATOK ÉLETE NEM A LELKIISMERETÉ.” Ezt hagytad hátra a kedvesnek reggel a csergő óra szomszédságában, miközben ő megejtően durmolt. Mindazonáltal nem feledted el, hogy legutóbb nem volt veled a legszívélyesebb. Most jössz rá, hogy ezt a figyelmeztetést tulajdonképpen a karvalyképű M. íróasztalára kellene tenni. (Ha Madonna-arca volna, semmit sem változtatna a dolgon.) Amit a természet a génekből kifelejtett — tennéd még hozzá —, azt a mechanikus ismétlésekkel megizzasztott öntudat, a betanult lét nem képes pótolni... A „megizzasztott” jelző kissé natúr ízű ugyan, de ki gondolna itt konkrét ellentmondásra: M.-nél az olykor erős pálinkabűztől eltekintve, nem a spray-illatfelhő hiánya zavar, hanem a hitvány, üres gőg füstfellegburka. Sz.-nél jártál, az esszéírónőnél (nagy szeme csupa gyöngéd értelem), benéztél az üres szobába, ahol azelőtt beteg anyja feküdt; most tudtad meg, hogy már hónapok óta hallott. Az utcán mintha valami hajtott volna, megiramodtál, mégsem tuddtad lerázni magadról a különös, édeskés szagot. A kapu előtt mozdulatlan rongy vagy állat hevert a sötétben. Holtan, de még hajlékonyán. Az egyik tűrődésben (vagy az állkapocs körül) várt rád a gonosz vigyor. Vacsora közben a fekete kaviár ízetlen volt, s mintha halkan ropogott volna fogaid közt... Egy pók a pap kopott palástján, még gyermekkorodban. Meszesedek, mondja a halott költő**, még nevetve a holton. Egy pók a beázott fürdőszobafal szögletében, a vécé lehúzólánca árnyékot vet a pókhálóra. A halál pókja ott bujkál mögötted, előtted; benned is tán. Az édeskés szag csak elvétve kísér. Ahogy befordulsz a kis utcába, hírhedt előérzeted azt súgja: „Veszély!” Nem kósza ebek húgyszagú sikátora ez, naponta keresztülmész rajta. Igaz, sohasem sétálva; ám most valósággal loholsz. Nem túlvilági jelek szoktak nyugtalanítani, teszem azt, egy öngyilkosságot elkövetett barátnő (vagy a hasonmása), akit egy ilyen ősz eleji, derűs napon megpillantasz sok év után. Fehér nyári ruhában ül a pádon: a termet egyezik, a vörösesbarna hajszín is, bandzsalító mosolyával mintha hívna, s téged a szürkés arcszín láttán kiráz a hideg. Annak idején az távolított el tőle, hogy erősen dohányzott. (Ha csupán ennyi fenntartásod volna M.-mel szemben is, akinél nem az a fő szempont, hogy nő, hanem hogy főnöknő!) ♦^Vásárhelyi Géza
