Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - IRODALMI PÁLYÁZAT 1993 - HOLBAY LÁSZLÓ: Angyalod ne legyen!
Irodalmi pályázat 1993 lyén fekvőn nem páncél, hanem acélkoporsó van. Nem érti, hogy miért csapták be a kovácsok páncél helyett acélkoporsöval. Lehet, hogy a lenn fekvő énje meghalt már, vagy csak nagyon kevés ideje van hátra? Valamit legalább a szemfedőre kéne írni, de az idő... az idő igen rövid. Ha a fenti énje a kürtjéhez nyúl, akkor neki, a lent heverőnek vége, már nincs idő, hogy megírja legalább a sírversét, s a torony egyre vékonyodik, és magasra nyúlik, mint egy gyárkémény. Az a másik ott fenn biztosan az ő lelke. Mit tehetne mást, behunyja a szemét, s vár vár, vár, vár... ...De ez a zene más. Mintha tárogató szólna. A tuskótérdű szabólegény, aki egész héten látatlanul gürcöl, mint földben a giliszta, szombat este kiáll egyszemnyi ablakába, előveszi féltve őrzött töröksípját, és játszik. Akkor övé a város, amely fölé a vigyázó hold ezüstszőrű felhőbárányokat terelget. Sorra nyílnak a kisebbnél kisebb utcák aprócska ablakai, hogy a magányos lelkek nagyot hallgassanak bele a szívet szorongató ingyenmuzsikába, már tudja, itt nem halhat meg, haza kell mennie, haza... ...Hogy került ebbe a jeges áradatba? Valahol átszakadt a gát? Vastag jégtáblák úsznak feléje, mindegyikre rá van írva egy-egy „szó”. De a legkisebb is akkora, hogy nem tudja kimondani, mert nem fér a szájába. Itt ez az aranyos rím, de hol úszik el a párja? Erőlködik, de nem éri el. Ezt jő volna kifaragni, de gyorsan, mert elolvad. Akkor meg minek? Vízből meg annyi van, hogy a szemébe fröcsköl. Még azt találják hinni, hogy sír... ...Kipp, kopp. Ez jó jel. Ismét hallja a pici kalapácsokat, amint paskolják a vizet., a nagyok meg elmaradoznak. Mintha elpattant volna fölötte a buborék, amely napokon át hermetikusan bezárva tartotta. Csak a ceruzája ne ázott volna el. Legalább a címet le kellene írnia: „esőcseppkovácsok dala.” * * * — Nagyszerű időnk van ma. Úgy örülök, hogy kifeküdtél ide a mezőre. — Apám azt szokta mondani ilyenkor: a cigány kivitette magát a napra, mert drága az orvos, de a napon magától is meggyógyult. — Igaz, sok bölcs dolgot mondanak az öregek. Ha tudnád, milyen rosszul voltál napokig, igen aggódtam, mikor félrebeszéltél... — Én most is félrebeszélek. — Ugyan, ne viccelj már! Ilyeneket mondtál egy nyitott pajta előtt, hogy „csukják be az ablakot, mert még bejönnek”. Ja, azt akartam mondani, hogy beszéltem a pappal. — Milyen pappal? — Hát a bleckendorfi lelkésszel. — Csak nem akartál eltemettetni? — Azt nem, de megígérte nekem, hogy bármikor lemehetünk a templomba orgonáim. Nagy kár, hogy nem vagy zenész. — Csak fél karú. — Ezt nem értem.
