Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - IRODALMI PÁLYÁZAT 1993 - HOLBAY LÁSZLÓ: Angyalod ne legyen!
Irodalmi pályázat 1993 vitt egyszer a bátyám a litániára ministrálni. Örültem a szép piros ruhának, meg az élesen csilingelő csengettyűnek. Beszélni nem kellett. Ha rám nézett a bátyám, csengettem. Amikor kedvemre kicsöngettem magam, könyökömmel bökdösni kezdtem a testvéremet, hogy cseréljünk, mert az övé szebben szólt. Azt súgta vissza, hogy most nem, mert az övé sokkal nehezebb, hogy én még kicsi vagyok, nem bírnám el, mi történne, ha el találnám ejteni. Be akartam bizonyítani, hogy vagyok olyan erős, mint ő, de nagyon ellenkezni nem mertem az oltár előtt, mert titokban mindig meghúzta a hajam. Alig vártam, hogy letegye a sekréstyében, rögtön felkaptam. Csakugyan nehéz volt, alig bírtam meglendíteni. De én azt akartam, hogy nekem is szóljon, s ekkor kicsúszott a kezemből, épp a sekrestyés bokájára. Az meg éppen a papot vetkőztette. „Az angyalodat...” — csusszant ki a száján, de a többit lenyelte, mert szigorúan nézett rá a pap. Tudod, bennünket otthon nagyon szigorúan neveltek. Semmi csúnya szó. „Az angyalodat...” Ha ezt olyan ember mondja — gondoltam —, mint a sekrestyés, méghozzá a pap jelenlétében, az csak nem lehet csúnya. Az egyik nagyapámnál szoktam játszani, aki kántor volt, s azzal szórakoztatott, hogy a dolgozószobája padlójáról összeszedette velem az ott heverő papírokat. Ezért néha cukrot is adott. Most is szó nélkül fölvettem, s az asztalára tettem, de a cukorka ezúttal elmaradt. Hiába néztem rá, észre sem vett. Ha nincs, hát nincs. Kinyitottam az ajtót, hogy észrevétlen kisompolyogjak, de a huzat lesöpörte az összes papírját. Szedd össze! — mondta, és tovább másolta a kottát. Durcás kis méregzsák lehettem kiskoromban. Dühösen felkaptam az első papírt, s az asztalára tettem. „Az angyalodat” — mondtam ártatlanul, de szigorúan néztem rá. Nem vettem észre. Ha már olyan szent ember, mondta, mint a sekrestyés, akkor nekem is szabad. És hozzá is tettem minden kottalaphoz. Az ötödiknél mintha egy kissé elgondolkozott volna. Én meg úgy élveztem, mint a csengettyűszót. A nyolcadiknál már ferdén kezdett nézni a szemüvege mögül. Aztán mindig ferdébben. Sejteni kezdtem, hogy hiába a nagy igyekezet, ebből cukorka bajosan lesz. Aztán hirtelen ledobta a tollat. „Gyere ide!” A sekrestyésnek sem történt — tudtommal — baja, mégis félénken álltam meg előtte. Bal kézzel szelíden megsimogatta a jobb fülemet, majd finoman morzsolgatni kezdte. Oktalanul reménykedtem, talán még csokoládé is lesz ebből. Majd hirtelen megcsavarta a fülemet, s úgy felrántotta, hogy alig álltam meg a lábam ujján. Majd egy villámgyors csattanós nyakleves következett, pontosan olyan, amilyet az énekóráin szokott osztogatni. „Mars a folyosóra!” Bátyámnak mind a kilenc csengettyűje megszólalt a fülemben, amint az ajtó felé tántorogtam. Utánam szólt: „Ezt azért kaptad, hogy több angyalod ne legyen!” Hát így ragadt rám. Ez még mindig jobb, mintha emberi testrészeket emlegetnék. Jó éjszakát! Ő is magára húzta a pokrócát, s az alól nézte, hogy egyre vígabban cseperészik. Zsír már van, de se keksz, se kenyér, se morzsa. Legalább a kanalat kellett volna megnyalni. Ebből semmi baj nem lehet. Milyen is az íze? Az biztos, hogy nem olyan, mint az ikrás libazsíré. Mintha sós volna, most meg édesebb. De se nem édes, se nem sós, olyan zsírízű. Az a fő, hogy hűsíti a gyomrot. Akár a fagylalt. Milyen jó hasonlat, ezt is vigyázva kell nyalogatni. Ha minden fél órában csak egyszer nyalja meg a kanalat, az még nem árthat meg. De nincs órája, rég ellopták már. Milyen kitűnő óra volt, most tíz kenyeret is kaphatna érte. Határozottan jobban érzi magát.
