Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - IRODALMI PÁLYÁZAT 1993 - HOLBAY LÁSZLÓ: Angyalod ne legyen!
Irodalmi pályázat 1993 A zsír sok esetben orvosság. Most ismét más íze van. Ha csak egy szem krumplija volna! Mindegy, főtt-e vagy sült. Olajozottan csúsznak a belek. Fölverődnek az esőcseppek, valamit tenni kellene. Valami deszkát. Elázik és megfázik. Ha megfázik, még tüdőgyulladást is kaphat, az meg biztosan elviszi, mert olyan gyönge. Most mi jobb, egy kis hasmenés vagy egy tüdőgyulladás? Ki tudja, letelt-e már a fél óra. Ezen a kanálon semmi zsír. Bátrabban kell belenyúlni. Olyan, mint a fagylalt, zsíros fagylalt... ...Azon kapta magát, hogy a latrinán ringatózik. Mert nem könnyű egy szál rúdon ülve egyensúlyozni, amikor nincs mibe kapaszkodni. A beleiben dühös kutyák morogtak. Nem emlékszik, hogy került oda. Szép csöndesen esik, még szerencse, hogy a köpenyét magára kapta. Még nagyobb szerencse, hogy belebotlott a lapátba, amellyel meg szokták szórni az aznapi „termést”. A bűz meg a legyek miatt. De ilyenkor nincs légy, éjszaka van, és mindenből csorog a víz, az egyre súlyosabb köpenyéből is. Ültében ráborul a lapát nyelére, mert az némi biztonságot ad. Még így is fél, hogy elnyomja a kimerültség, az ólompillájú álom, s akkor lefordul a frissen kiásott árokba, ahova vastag erekben patakzik az esővíz. Eleinte az őrmestert szidta, de rájött, hogy az nem tehet a dologról. Azon tűnődött hosszú órák óta, hogy mily nagy fölindulást okozhat néhány kanál zsír egy olyan üres gyomorban is, mint az övé, hiszen két napja nem evett már, előtte is csak nagyon keveset. Honan hát az a rengeteg folyadék, amely kifröcsög belőle? Testvérek között is meglehet egy hordóra való. Ezen rágódott félálomban, de a nagy talányt nem tudta megfejteni. Közben mások is kirohantak az éjszakába, majd fellökték a sötétben, gúnyolódtak is: „Bérleted van a lóra?” De nem látott, nem hallott, nem reagált. A gyomra csikorgását figyelte. Meg azt, hogy hogyan csordogál a víz a nyakán, a gerincén, s kirázza a hideg. Hajnaltájt kétszer is „leszállt”, de a gyomra rögtön visszaparancsolta. Meggém- beredve, félholtan kísérték vissza a fekhelyére. Úgy érezte, félig öntudatlanul, hogy a latrina vízzel telt árkába zuhant, és süllyed lebegve lefelé, mint a vízzel átitatott papír... ...Kipp, kopp, kipi, kopp... Pilláin keresztül nézi a csöppeket, hogyan gyülekeznek gyermektenyérnyi tavacskákat alkotva. Néhány csinatlan csöpp megpróbál elrugaszkodni, felpattan a pokrócára, mint a szöcske, hogy elakadjon a felkunkorodó szőrökön. Van olyan csepp, amely öngyilkos módon bukfencezik alá, hogy nyomán kettényílik a tócsa. Legtöbbjük azonban igyekszik minél nagyobb buborékot csapni maga körül. Lebeg a buborék, lebeg, míg a következő agyon nem bombázza. Egyre nagyobbra fújódnak fel, lüktetnek és szétpattannak. Még él. Még látja a szüntelenül aláguruló csöppeket. De valami mégiscsak történik vele. Mintha maga is pokrócostul egy nagy buborék alján feküdne, amely elválasztja tőle a világot. Ismerősnek tetsző arcok viliódznak a buborék falán, nem érti, nem hallja, mit mondanak. Tablettát dugnak a szájába, majd megfullad tőle. Mit akarnak ezek? Miért nem hagyják nyugton? Nem értik, hogy ott fekszik a vonalon? Ha jobbra fordul, a fal irányába, a szürke falon nem látja, csak az eresz alá szúrt kaszát. Még mindig ott lóg, még nem kellett a Halálnak. Ha balra fordul, ott esőcseppek ugrálnak, csöngetnek, csilingelnek. Nem furcsa ez? Ezeket még hallja, de egyre messzebbről. Olyan csöndesek lettek, mint a bogarak: másznak szanaszét...
