Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - IRODALMI PÁLYÁZAT 1993 - HOLBAY LÁSZLÓ: Angyalod ne legyen!
Irodalmi pályázat 1993 — Akkor megkérhetlek...valamire? — Hát persze! Hozzam a kávét? Máris indulok. — Bontsd ki ezt a...húskonzervet! Keltőnknek már beletörött a bicskája. — ...Aáh,...ááh... Hát ez csodálatos. Majdnem hihetetlen... — Ne bámulj rá...Mint az alig berzenkedő kakas az elébe tévedt első kiscsibére... Bontsd ki, ...ha jó erőben vagy! — S ezt még Várpalotán kaptad? Egyre nagyobb tisztelettel nézek rád, kedves barátom. Ezt az önmegtartóztatást! Elsorvad az éhségtől, miközben gondolatait a feje alá dugott húskonzerven pihenteti. Mondhatom, igazi hős vagy. — Bontod vagy nem bontod? — Bontom hát. Csak ne sürgess, hogy angyalod ne legyen! De ezekkel a bicskákkal? Még vajat sem kenhetsz velük. Ide, barátocskám, szurony kell. Én a vonatban így nyitottam föl: feltűztem a szuronyomat a puskára, puff, beledöftem a közepébe háromszor. Te meg vagy mentve. Emlékszem, kitűnő száraz marhahús volt benne. Ez való most neked. Vedd úgy, mint az ég ajándékát, amely az utolsó percben érkezett. A tetején találsz majd egy ujjnyi zsírt. Azt tedd el holnapra! Lehet, hogy kapunk kenyeret, arra rákenheted, de nagyon vékonyan, mert a zsír ilyenkor könnyen megárthat. — Bontod, vagy...Nem? — Nincs késem. Én elvből nem hordok magammal kést. Itt szurony kell! Várj csak, kinél is láttam?... Megvan. Tudok szerezni egyet. Egy pillanat, máris itt vagyok. Addig gondolj a hazai ízekre, mert a hazai mégiscsak más... — Te meg akarod várni, amíg kimúlok? — Ugye, nem tartott soká? Nagyszerű ez a szurony. A gazdája emlékbe akarja hazavinni. Hogy örülök, hogy én eldobhattam az enyémet! Nagyon kért, ki ne csorbítsuk. Mert ez a pléh nem kályhacső. Látod, nem megy bele. Alig karcolja meg. Ehhez puska is kellene. Valószínű, hogy ugyanabban a gyárban hengerelték, ahol a páncélöklöket. Ezektől minden kitelik. De te ne izgulj, ki fogom bontani. Remélem, megkínálsz belőle. Csak egy icipicit. Igazán csak éppen az izé kedvéért. Megvan. Ott látok egy fél téglát, máris hozom. Tudod tartani a szuronyt? így, merőlegesen. Máris odasózok ezzel a fél téglával. Nincs az a bombabiztos pléh, ami ellenállhatna. Most még egyszer, keresztbe. No végre, kibuggyan a zsír. Ezt a réteget a te kanaladdal lefejtem, ide a csajkádba...de...de...de... — Valami baj van? — Őrmester úr, hogy angyalod ne legyen! — Talán büdös a konzerv? — Nem büdös. Az a nyavalyás épp neked zsírkonzervet adott. De ne keseredj el! Neked adom a holnapi kenyéradagomat. Kenegesd finoman vékonyra, hogy meg ne ártson. Meglátod, egykettőre talpra állsz. De én már megyek, mert alig állok a lábamon... — Várj még...egy pillanatra csak...mielőtt végleg éhen halok... áruld el nekem, mért mondod mindig, hogy ...angyalod ne legyen? — Érdekes, ezt tőlem még senki nem kérdezte meg. De veled olyan jól el tudok beszélgetni. Hát elmondom. Kisgyermek koromban, talán már iskolás lehettem, el
