Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - IRODALMI PÁLYÁZAT 1993 - HOLBAY LÁSZLÓ: Angyalod ne legyen!
Irodalmi pályázat 1993 hasmenés —, hogy a latrinán ülve nem győztem tanulni. Még énekelnem is kellett gyomorgörcsök közepette. De a siker akkora lett, hogy magam is meglepődtem. A katonák gurultak a nevetéstől, és hozták a kaját, csak szerepeljek. De minek, amikor belőlem minden kimegy? Jenő meg, mert ő volt a rendező, egyre csak azt hajtogatta, hogy ez a világ legolcsóbb színháza. Nem kell hozzá más, csak egy fehér lepedő meg egy kölcsönkért kasza, és kész. Persze meg én, a főszereplő. El tudsz képzelni engem mezítláb, egy szál lepedőben, kaszával a vállamon, ahogy gyomorbajos hangon kupiét énekelek, én, a Nevető Halál? — Nagyon megnyugtató, hogy egy ilyen halhatatlan szomszédom van. Mosolyognék is rajta, mint egy kettévágott görögdinnye, csak legalább egy nyamvadt rizsszem keringene belül a beleimben. Nézd ott függ a kaszád a pajta sarka fölött, még két lépést sem kellene tenned, a fehér lepedőről meg önként lemondok, nem kell. Mondd, van késed? Még egy utolsó lehetőséget megpróbálok. — Micsoda ostoba kérdés! Minek a Halálnak kés, ha kaszája már van? Ne légy már annyira elkenődve! Nézz körül, mindenki ki van dögölve, nem csak te. Mintha pestisjárvány dühöngene, úgy fekszenek szanaszét. Minek ennyire elkeseredni? Nézd, nekem volna rá okom. Én már harminc kilót fogytam eddig, s nem biztos, hogy hazáig kibírom. Azt hiszed, én nem jártam kötéllel a kezemben, ágat keresve, hogy felkötöm magam? Kinek kell ilyen csontváz? Mégis abban reménykedem, hogy hamarosan hazakerülök, majd csak akad orvos, aki segít rajtam. Te se keseredj el annyira! Van késem, de nem adom oda. Minek neked a kés? — Ki akarom nyitni a konzervemet. * * * — Hé, hogy vagy, öreg fiú? Úgy estefelé, gondoltam, megnézlek. Ettél-e már valamit? Van egy rossz hírem: ma sem kapunk kenyeret. De te úgy bámulsz rám, mintha nem is ismernél. Miért vagy ilyen piros? Ó, neked lázad van. Sokat ittál abból a piszkos vízből? És nem dobáltak meg az angolok? Ez biztos fertőzés, járvány. Ezt tudták az angolok is. Csakhogy a katonák kényelmesek. Hiába adtak botot a kezükbe. Én a helyükben jól elvertelek volna. Ők tűzifával dobáltak meg. Az egyikük engem is eltalált, pedig meg sem álltam. Még vizet inni sem szabad. Érthető, hogy orvos nincs a közelben. De én mit csinálhatok veled? Olyan rohadt krumplit pucolnak a konyhán, hogy neked most megártana. Nem ajánlom. Csak fölöslegesen komplikálná a helyzeted. Legjobb lenne most neked egy jó langyos feketekávé. Azt hiszem, tudok majd szerezni. Csak az időbe telik. Jó lesz? No mondj már valamit, hogy angyalod ne legyen! — Rettenetes, milyen fáradt vagyok. — Ó, nem csak te, ne gondold! Mindenki az, akit csak látsz. Ez a paraszt, tudod, akihez be vagyunk szállásolva, meg vagyunk rémülve. Beszéltem vele, azt hiszi, itt rohadunk meg a szalmáján. Csak el ne eredjen az eső, egész nap készülődik. Kész kórház ez így is. Azt hiszed, én nem vagyok kidögölve? Alig állok a lábamon. Magam is csodálkozom, hogy milyen jól bírom. Még én vagyok közületek a legjobb erőben.
