Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - IRODALMI PÁLYÁZAT 1993 - RÁCZ OLIVÉR: Umberto, a király
Irodalmi pályázat 1993 ment férjhez. Egy derék vízvezeték-szerelőhöz. Egyáltalán nem látszott a nénin semmi különös. De ez nem érdekes. Mik lehetnek azok a gének? Az örökölni szó jelentésével tisztában volt. „Na, Umbikám; ez itten most mind a tied”, mondta neki a házinéni, lekicsinylőén végigpillantva a nyomorúságos kis pincelakás apró, sötét szobácskáján, salétromfoltos falú, nagy konyháján, középen a jókora mosőteknővel, öblítő dézsával. „Te öröklöd. Csak a LAKBÉRT FIZESD PONTOSAN! Szegény anyád mindig pontosan fizette!” Ezt mondta neki a házinéni, amikor Umbi mamája a kórházban meghalt. Umbi nagyon szerette a mamáját. Umbi már akkor nagyon szerencsétlennek érezte magát, amikor a mamát beszállították a kórházba. De az első magányos estéken meg az ezekre következőkön is, amíg a mamája a kórházban szenvedett, mintegy hat hétig, Umbi nem volt egészen magányos: tudta, hol van a mama. Orvosi engedéllyel naponta meglátogatta. Aztán, amikor hazatért az elhagyatott, szomorú kis lakásba, meg-megállt a konyha közepén, és nagy, súlyos könnycseppeket hullatott az ócska, immár kiszáradni, repedezni készülő mosóteknőbe. — Mama... drága mama... gyere haza... Umbit később, a temetés után a végzetes nagy fájdalomtól csak az mentette meg, hogy, noha akkor már nem tudta, hol van a mama, még egyre jelenlévőnek érezte őt. — Ülj le, mamma — motyogta olykor, amikor beballagott az apró, sötét szobába, és leült a mama üresen maradt ágya szélére. — Ülj le. Nagyon elfáradtál a sok mosásban... Máskor pedig gyöngéden megkérdezte: — Ettél már márna valamit, mama? Ma is úgy fáj a hasad? Azért egyél valamit, mama. Nagyon legyengülsz. Legalább egy kis tejet, kenyérrel, mama... Umbi majd elkészíti neked, mama. Mik lehetnek azok a gének? Laci bácsitól ezúttal nem akarta megkérdezni, mert nem tudta, egyáltalán jól hallotta, jól értette-e a szót. Gének. Lények? Fémek? Á, nem ilyesmiről volt szó. És mi az, amire mindenkit meg lehet tanítani? — Én még sohasem hallottam, hogy egy kutyát sikerült volna megtanítani arra, hogy emberi hangon beszéljen — szólalt meg váratlanul, gyötrődve. — Énekelni talán igen. Az a Jack London, akit a múltkor olvastam, írt valamit éneklő kutyáról. De azt nem hiszem, hogy meg lehet tanítani beszélni — mondta borúsan, elkínzot- tan. Laci bácsi megdöbbenve rápillantott. — Néha olyan bölcseket mond, hogy megáll bennem az ütő — suttogta oda Tú- róczinak. Aztán Umbertóhoz fordult, kedvesen átölelte a vállát. — Beszélni nem, Umbikám. De arra igen, hogy szobatiszta legyen. Meg hogy felkutassa és a vadászhoz vigye a lelőtt lürjet, vadkacsát, arra is. Meg még sok minden egyébre. Majd ismét Túróczinak mondta:
