Irodalmi Szemle, 1994

1994/3 - IRODALMI PÁLYÁZAT 1993 - RÁCZ OLIVÉR: Umberto, a király

Irodalmi pályázat 1993

Abban biztos volt, hogy nem tartozik a mennyország szentjei közé. Ez is fontos, mert Umberto szerette a szenteket; ha véletlenül eszébe ötlött, besurrant valamelyik templomba, a legszívesebben az Orsolya-apácák vagy a Domonkosok templomába, megállt valamelyik szent — Szent Antalka, Szent Terézke, Szent Ferenc szobra előtt, és hangtalanul fohászkodott. Vagy talán nem is fohászkodott, csak kérdéseket tett fel, amelyekre sohasem várt feleletet. A legtöbb szentnek szakálla van. Szent Péternek tiszteletet parancsoló, szép, ezüst szakálla. De Umbi szakállta- lan szent sem lehetne soha. Hiszen „bűnei” vannak. Nem nagy bűnök, de vannak. Hogy milyen jellegűek, az még kiderül. Umbi nem szívesen gondolt rájuk. Nem, a szentek között semmi helye.

Valami más. Valaki más.

Umbi kiosont a templomból, gondterhelten ballagott a Bankó távoli, meghitt tisztásai felé.

Vajon az a bolondos, saját fickándozásában tetszelgő, nyilván párt kereső, önfeledt baknyúl ott, a tisztás közepén, a magas fű sűrűjében nem ő maga, Ordini Umberto?

Vagy talán mégis ő lenne az erdők fejedelme, a rétek királya, a tisztások hercege? Amolyan — rendkívüli lény?... A világ — ebben Umbi tökéletesen biztos volt — egy szép napon — micsoda nap lesz az! — megtudja majd!

És akkor talán ő is megtudja.

Egyelőre, ha kétségei támadtak, Laci bácsihoz fordult felvilágosításért, tanácsért.

Na, nem abban a létfontosságú kérdésben, hogy vajon voltaképpen ki is ő, Ordini Umberto: egyelőre csak kisebb horderejű dolgokban.

Például aznap, amikor néhány millió polgártársával egyetemben ő is megkapta élete legelső népszámlálási ívét.

Umberto mamája akkor már nem élt: a mosónők megszokott foglalkozási betegsége, a gyomorrák vitte el.

Umberto nagyon sokáig gyászolta. Az első magányos estéken hosszan sírdogált az üresen maradt, elhagyatott, kis lakásban. Ez a gyászon felül hozzátartozott a kegyelethez, mert voltak hajdani, régi, szép napok, amelyeken szívből, feltartóztathatatlan áradással, együtt sírdogáltak a mamával. A boldogságtól. Olyankor, ha a mosások jól beütöttek, s nekik a lakbér, a háztartás, a szappan költségei után maradt még néhány fillérük fényűzésre. Egy krémesre. Egy szelet tortára a vasárnapi ebédhez. Olykor — egy pár új zoknira Umbinak. Néha talán egy ingre, egy pár olcsó cipőre is. Nagyon okos emberek mondják, hogy nincs nagyobb boldogság, mint egy jó, kiadós, szívből fakadó sírás.

De a mama már nem élt. Nem lehetett őt kifaggatni bizonyos szokatlan, bonyolult dolgok, fogalmak felől.

így Laci bácsitól kellett megkérdeznie:

— Laci bácsi, mi az, hogy „nemzetiség”? Umbi milyen nemzetiségű? — (Á, nem, olasz királyfi: Laci bácsit nem lehet ilyen sületlenségekkel zavarni.)

Laci bácsinak időnként, különösen, ha a munkájába mélyedt, s ilyenkor fordultak hozzá tanácsért, nagyon sötét humora tudott lenni.

— Milyen nemzetiségű?... Avar .. Mormogta a papírvágó szerkentyű fölé hajolva.