Irodalmi Szemle, 1994

1994/3 - IRODALMI PÁLYÁZAT 1993 - RÁCZ OLIVÉR: Umberto, a király

Irodalmi pályázat 1993

Na, ez is nagyon fontos: a dombornyomó sajtó, amellyel a becsesebb példányok könyvfedelére lehet a könyv címét rányomtatni.

Aztán ott voltak a kellő megmunkálás után szépen domborodó gerinci'elületre, a könyv gerincére kerülő könyveim csinosan rajzolt betűi.

Umbt megtanulta a sorrendbe rakott könyvlapokat sajtóba, sajtóprésbe illeszteni. A gerincoldalakat varrószalagokkal ellátni.

Megtanult gerincbordákat gömbölyíteni, tudta a bordázóvasat kezelni, a vágógépet, vágógyalut használni, a könyvlapok széleit színezni, tartósítani. Megtanulta a színező anyagot gyöngymohával, marhaepével, festékes vízzel, szappanos vízzel elkészíteni, sőt — ez volt a legérdekesebb munka —, hígított tojásfehérjében feloldott bolusszal, „örményanyaggal” és aranyfüsttel aranyozni. Különösen a megszáradt aranyozás agátkővel történő, linóm simítgatását szerette.

Ezekbe a ritka, díszesen kötött, aranyozott szélű példányokba rendszerint paszo- mántszalag: piros, kék, zöld, lila, esetleg aranyszínű selyemzsinór került. Kész.

Umbi gondja volt a gépek olajozása, tisztítása, karbantartása is.

— Az olajozóval csak nagyon finoman, óvatosan, Umbikám! Csakis az olajozó nyílásokba meg a csapok mentén: nehogy folt kerüljön a papirosra.

Umbi ügyelt. A nyelve hegye kibújt a szája sarkából, annyira ügyelt.

Umbi, Laci bácsi örömére, nagyon gyorsan tanult. Ügyes keze volt, és gyorsan elleste a dolgokat. Hiszen alapjában véve nem volt gyengeelméjű, talán csak fogyatékos agyberendezésű. Az azonban tény, hogy nem volt komplett, és ezt Umbi maga is tudta.

Ugyanis időnként, szerencsére nem túlságosan gyakran, minden előzetes figyelmeztetést mellőzve, tekintet nélkül arra, amivel éppen foglalkozott, bíbelődött, váratlanul kattant valami az agyában, s Umbi ilyenkor hol bűntudatosan, ijedten és szepegve, hol öntudatosan és büszkén azon kezdett tűnődni, hogy voltaképpen kicsoda is lehet ő?... Kicsoda Ordini Umberto? A mamája hajdani homályos, szaggatott esti mesélgetéseire gondolt, és úgy érezte, széthasad a feje. Kicsoda Ordini Umberto? Umberto, II re... Lehet, hogy valóban ő a király? A Re? Az utolsó olasz király? Száműzetésben? Rangrejtve?

De ez még nem volt minden.

Az igazi töprengések bonyolultabbak voltak.

Umberto, szabad idejében, vasárnap délutánokon, szeretett elkószálni az erdőkbe, a rétekre, a Bankó távoli tisztásaira, ahol még vasárnap délutánokon is csak ritkán kószáltak kirándulók, lármás, nagyhangú, hátizsákos emberek. Umbi leheveredett a tisztás szélén, az erdő fái alá, s önfeledten elgyönyörködött a természet boldog, szabad életében. Pillangókkal és virágokkal társalkodott. Kökénybokrokkal — Lesz-e majd ősszel sok sötétkék bogyód, kökény?... Umbi szereti az érett, fanyar kökényt! —, bogáncskóróval, csemetefákkal, csinos, nagy kalapos gombákkal. Néha sikerült óvatosan tovasurranó nyulakat, békésen legelészgető, de időről időre szoborrá merevedve figyelő-szimatoló őzeket, szarvasokat meglesnie.

Ám akadtak pillanatai, amelyekben ilyenkor is megfeledkezett az őt körülvevő szépséges, csodálatos világról; a tenyerébe tapasztotta a homlokát, kétség gyötörte.

Ki lehet ő?