Irodalmi Szemle, 1994

1994/3 - LATOR LÁSZLÓ — VARGA LAJOS MÁRTON: „Adj nevet neki” (Beszélgetés Rába György Kézrátétel c. művéről)

’’Adj nevet neki”

rajongása hallgat // Akit a mezsgyék csábítása / untat s már csupa fül és szem / minden lehető megtalálja / magházában megérni készen // Téged őt titeket meg őket / befogadva én a mi lettem / szenvedőket és szenvedtetőket / bár öklendve egy figyelemben // Pilléreid földködbe vesznek / a távoli szélső határok / délibábok fénye erezhet / mindig az a föld ahol állok".

LL: Ez a vers nekem egyik legkedvesebb versem, én is ezt választottam volna, ha egyet olvashatok fel az új Rába-kötetből. Egész költészetére nagyon jellemző ez a határhelyzet. Az, hogy „az ismert világok határán ” helyezkedik el. Ismeretelméleti dráma is ez, hiszen arról van szó, hogy meddig juthat el az ember az ismeretlen világ

— ha ennek a versnek a félmetaforájával akarjuk kifejezni — kolumbuszi felfedezésében. Rába mindig is érezte a felfedezés már-már romantikusan ajzott kényszerét, innen van benne, nem tudom, észrevetted-e, valami furcsa, sötét pátosz, amelyet az ember a kopár versben első pillantásra talán észre sem vesz. De Rába azt is érzi, tudja, hogy a hódításnak,a világ megismerésének szabott határa van. A határ tudása, elfogadása akár valami biztonságot is adhat. Eszembe jut egy másik verse, a Hátsó ablak. A világ, a természet mérhetetlenségéből a versbéli ablak kivág egy, az ember számára belátható, felfogható és talán érthető vagy értelmezhető darabot. Tulajdonképpen erről van szó azAnti-Kolumbuszban is. És, persze, mint a Kézrátétel más verseiben is, a befelé forduló figyelemről. Mert „akit a mezsgyék csábítása untat ”, magában találja meg a mindent és a mindenkit befogadó tágas világot. Rába mostani lírája végletesen zártnak látszik, már-már önösen tömörré, hermetikussá van munkálva. Barokkosán zsúfolt, inverziókkal, igeneves szerkezetekkel, olykor archaikus szórendekkel, áthallásokkal, forma- és stílusimitációkkal, ritka szavakkal súlyosított mondatai, a versben kifejletlen félmetaforái, furcsa képei, kihagyásai kétségtelenül próbára teszik az olvasót. De ez a zárt költészet nagyon is világra nyitott. Nem is lehet másképp, hiszen a vers Rába felfogásában őriz valamit szakrális őstermészetéből, az „elképesztő muzsikát” valami nála hatalmasabb „pengeti ki rajta ”. A költészetet Rába az ember elemi szükségletének érzi, nélkülözhetetlen segítőjének. Ezért szól arról a Bagatell című verse, hogy a költőhöz, hozzá, mindenfelől üzenetek érkeznek, s neki az a dolga, hogy továbbadja őket, hogy „egy perzselt lét melegénél” ki-ki „a magáét újraszítsa”. Ez a, hadd mondjam így, hivatástudat szól, fájdalmasan, fátyolosán, az Anti-Kolumbuszban is. Igazi remeklés a zárószakasz. A „falnak ütközve” is megőrzött emberi méltóságot, a fausti szellem öntudatát fejezi ki nagy képeivel csakúgy, mint az utolsó sor filozófiai sugallatú tömörségével.

VLM: Annyi mindent megérintettél e kötet fontos törekvéseiből és eredményeiből, hogy nehéz választanom, melyik gondolatodat is gondoljam tovább. Igen, a határhelyzet, ez engem is izgatott, csak más összefüggésben. A mediátor szerep felől. Nyilván emlékszel a második ciklus címadójára (visszaköt az első cikluséra, zár és nyit egyszerre): „Ifjan fürgén írtam csobogott a patak / szél fújt eső dobolt tették a dolgukat / aztán tollba mondott a patak meg a szél / az eső s kottáztam a három mit beszél / ma már csupán ölbe tett kézzel hallgatom / milyen hangot ver a szél s eső a patakon ” (Ki szól?). A három sorpár időszerkezete József Attila Talán eltűnők hirte