Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - LATOR LÁSZLÓ — VARGA LAJOS MÁRTON: „Adj nevet neki” (Beszélgetés Rába György Kézrátétel c. művéről)
Lator László - Varga Lajos Márton ső világot akar kifejezni, szükségképpen talányos lesz a verse, mindig marad benne valami drámai homály. Egyik versében, egy kritikára válaszolva, azt mondja, hogy „nem versem rejtjeles, de én magam Vagyis verse nemcsak azért talányos, mert belső világa csakis az övé, mások elől elzárt, hanem azért is, mert ez a világ neki magának is talányos lehet. De ez sem egészen így van. Verseiben sokszor érződik a homály, mert emlék, tapasztalat, látvány, képzelet, félálom, féléberség mosódik össze bennük, azt lehet mondani, szétszálazhatatlanul együtt vannak a versben. Tudjuk, hogy Rába nagyon sokszor álmai anyagát is beleszövi egy-egy versébe, sokszor olyankor ír verset, amikor éppen felébred, amikor az éber öntudat, amely egyébként olyannyira jellemző Rábára, nemcsak a tanulmányaira, hanem a verseire is, még nem működik olyan szigorúan, annál inkább egy más természetű luciditás. Ha azonban odafigyelünk, ha ellessük, ha megértjük, ha elfogadjuk évek hosszú során át kialakult módszerét, nem is az esze-, hanem a kezejárását, rájövünk, hogy versei többsége magyarázható, többé-kevésbé érthető, világos, még akkor is, ha valami homály azért mindig marad bennük. VLM: A Rába-vers meghatározó sajátossága kétségkívül az, amiről a technika, az anyag megmunkálásának módja kapcsán beszéltél. Kezdjük ott, hogy ez az anyag hallatlanul összetett, szélső pontjairól önmagába visszafordított (már a körkörös szerkezet is a befelé összpontosuló figyelem jeleként értelmezhető), tehát a tapasztalatiban a létélmény, a szentben a profán, az érzékiben a racionális, a foghatóban a metafizikai is ott sugárzik. Egymásban, egymás által élnek. S mindez valami benső és nagyon személyes megnyilvánulásaként. Vagyis eleve sűrű, összetett és feszült a kötet minden övezete. A tömörség talányosságát és feszültségét tovább fokozza a központozás hiánya, hiszen ennek következtében a versbeszéd már-már a szaggatottságig darabossá és lassúvá válik, egyszersmind bizonytalanabbá is. Olyannyira, hogy első olvasásra, még inkább hallásra, gyakran el sem dönthető, hova is kapcsolódik egy-egy mondatrész. Érthető, ha csenddel, sejtelemmel, megnevezhetetlen transzcendenciával telítődnek a művek. Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy Rába György, alighanem a pontos megnevezés akarása miatt, nem sokat bíz a szövegen túli eszközökre. Minden szó, minden mondat a végsőkig, egészen addig megmunkált, ahol már a megnevezhetetlenbe hajlik át. Ott zárja őket, úgy, hogy minden elemüket kemény grammatikai, stilisztikai, retorikai lírapoétikai megfontolások alá rendeli. Ugyanakkor persze vissza is fordítja valamennyit — a többiek felé, hogy továbbutaljanak önmagukon, a rész felől az egész felé. A földerengő kapcsolatszövevényben persze minden irizálni kezd és sokértelművé válik. Emlékezz csak, hogy ezekben a központozás nélküli mondatokban egyetlen eszköz: az enjabe- ment, hányféle jelentést gyújt ki egy-egy szóban! Hát még ha a mondattörés, áthajlí- tás rímhelyzetet teremt számunkra! A jelentésképzetek mindegyike várakozás a felvillanó lehetőség beteljesülésére. Nem tagadhatom, újra meg újra elbűvölt a dolog. Üsd föl a kötetet, ezt találod mindenütt. Például az Anti-Kolumbusz — ezt a benne megjelenő, nézetem szerint a kötetegészre is jellemző határhelyzet, mezsgyelét kérdése miatt egyébként is idézni akartam később — így szól: „Az ismeri világok határán / fal s nekiütköztem a falnak / a dokkok csöndje vár s a homály rám / s a máglya
