Irodalmi Szemle, 1994
1994/2 - TÓTH LÁSZLÓ: Elszigeteltség és egyetemességigény ütközőpontjában
Tóth László tudott ennek a figyelemnek a legtovább „ellenállni”. Megírtam már másutt: a nyomás azután a hetvenes évek második felében, különösen a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján kezdett egyre elviselhetetlenebbül nehezedni a csehszlovákiai magyarságra. Az Irodalmi Szemle viszonylatában hadd mondjak itt egy kedves kis példát: a lap hetvenhetes vagy hetvennyolcas évfolyamának tíz számából, ha jól emlékszem, nyolcat följelentettek egy vagy két közleménye (utalása, sora stb.) miatt, vagy csak úgy en block. (Azt már mondanom sem kell, hogy a följelentők általában nem a szlovákok közül kerültek ki.) Körülbelül ekkorra a lap már olyan kompromisszumokba is bele-belecsúszott, amelyek már erősen súrolták, sőt olykorolykor talán át is törték a tisztességes vállalhatóság határát. Mindent egybevetve azonban elmondható, hogy a csehszlovákiai magyarság életében nemcsak irodalmi- művészeti-szellemi önszerveződése szempontjából van az Irodalmi Szemlének különösen nagy jelentősége, hanem társadalmi szempontból, illetve politikai önbecsülése szempontjából is. A lap egészében véve a társadalmi progresszió szolgálatában állt, s ezt a pozícióját úgy-ahogy meg tudta őrizni még a legsötétebb társadalmi regresszió idején is. Méghozzá elsősorban azzal, hogy mindig is nagyon határozott esztétikai, társadalmi és erkölcsi értékek, minőségek képviseletében lépett föl, igaz, talán nem mindig az elvárható határozottsággal. S az is tagadhatatlan tény, hogy már rögtön a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek vége — tehát 1989 — felé közeledve a folyóirat szerkesztősége — a Madách Kiadó eredeti irodalom szerkesztősége mellett — az éledező csehszlovákiai magyar ellenzéki gondolkodásnak (és ellenállásnak) is egyik fontos műhelye (tűzfészke?) lett. Nem véletlen például, hogy a lap egykori és soros szerkesztőinek, illetve meghatározó munkatársainak tekintélyes része ott található az 1989 novembere után bekövetkezett fordulat indu- kátorai, illetve irányadó személyiségei között. Mindemellett egy másik nagyon érdekes jelenség is megfigyelhető a hetvenesnyolcvanas években a csehszlovákiai magyar irodalomban, következésképpen az Irodalmi Szemlében is. Jelesül egy sajátos kettősségre gondolok: míg ugyanis egyfelől fokozatosan háttérbe szorul a(z irodalmi) kritika, másfelől épp ez a két évtized az, amikor a csehszlovákiai magyar irodalom addig soha nem tapasztalt mértékű minőségi előrelépést tesz, s egymás után hozza létre az egyetemesebb mércével mérhető, az összmagyar irodalom tisztes teljesítményei közé sorolható alkotásokat. És minden visszatartó szándék ellenére épp ebben az időszakban indul meg addig ugyancsak soha nem tapasztalt mértékben a csehszlovákiai magyar literatúrának az összmagyar irodalomba való betagolódása, azaz a magyar irodalom — illetve, mondjuk csak így bátran: a magyar irodalmak —- mára tetőződött egyesülési folyamata. Amiből legalább két tanulság is levonható. Az egyik az, hogy a csehszlovákiai magyar kritikaiírás remélhetően időleges visz- szaszorulása után — melynek egyértelmű társadalmi-politikai-ideológiai okai is lehettek (s voltak is!) — maguk a művek, maga az írói alkotómunka (és hátterében: a szerkesztői tevékenység) jelzi egy egyre szigorúbb kritikai szemlélet, illetve értékrend fokozatos kialakulását és térhódítását. A kritikai mérlegelés tehát az alkotás létrejöttét megelőző tevékenység része lett, a műalkotások megjelenése utáni érté
