Irodalmi Szemle, 1994
1994/2 - TÓTH LÁSZLÓ: Elszigeteltség és egyetemességigény ütközőpontjában
Tóth László Volt idő például — a hetvenes évek közepéig, mondjuk —, amikor a magyar lapok közül egyedül az Irodalmi Szemléről lehetett a leginkább elmondani, hogy jóval nagyobb figyelmet szentelt — tudott szentelni — az anyaországi, a romániai, a jugoszláviai, a kárpátaljai magyar irodalomban, illetve a nyugati emigráció magyar irodalmában zajló legfontosabb jelenségeknek, mint mondjuk a magyarországi, illetve romániai, jugoszláviai és — talán — nyugati magyar (irodalmi) lapok. Ha tehát ma a hagyományosan kisebbségi (vagy: vidéki) — tehát egy bizonyos térfélen és nagyrészt egyetlen bázisból merítő/építkező — irodalmi lapok helyébe hovatovább az ugyan változatlanul kisebbségi (vagy: vidéki) körülmények között készülő, ám a teljes magyar nyelvterületet, sőt az egész (Közép-)Európát egybefogó szellemi-iro- dalmi műhelyek lépnek, elmondható, hogy az Irodalmi Szemlét — változó, mindig a lehetőségeivel arányos, sőt időnként a lehetőségeinél egy fokkal nagyobb mértékben is — kezdettől fogva ez a törekvés jellemzi. Mert — miként Kiss Gy. Csaba írta a lapról még 1979-ben a Magyar Hírlapban — az Irodalmi Szemlének otthont adó város — Pozsony —, s a táj háromnyelvűsége, háromnyelvű kultúrája, háromnyelvű hagyományai is köteleznek: „A szlovák, a magyar és a német etnikum hármas határának közvetlen közelében fekszik évszázadok óta a város, kézenfekvőnek tekinthetjük, hogy e dunatáji kulcshelyzetben (kiemelés tőlem — T.L.) a kulturális értékcsere mindennaposfeladata és jól felfogott önérdeke mindegyik félnek, az elzárkózó provincializmus ugyanis önmagát szegényíti. ” II A kommunista parancsuralom közel négy és fél évtizede alatt a csehszlovákiai magyar intézményrendszer szerkezetét a „mindenből egyet” (vagy lehetőleg annyit sem, netán legfeljebb másfelet) elv gyakorlati alkalmazása jellemezte. Ennek tudható be, hogy a csehszlovákiai magyarság egyetlen irodalmi-művészeti-kritikai folyóirata három—három és fél évtizeden keresztül az Irodalmi Szemle volt. (Ez a helyzet csak a Kalligram első számának megjelenésével változott meg 1992 májusában.) Ilyen körülmények között mi sem magától értetődőbb, mint hogy az Irodalmi Szemle már rögtön a kezdet kezdetétől központi helyet töltött be a csehszlovákiai magyarság irodalmi-művészeti-szellemi életében. Ami erénynek is számított, ám amiből — ha úgy vesszük — hátránya is származott. Ugyanis mivel a csehszlovákiai magyar lapstruktúra és intézményhálózat egészen az 1989/90-es fordulatig rendkívül egyoldalú és hiányos volt, az Irodalmi Szemlére hárult — sokszor eredeti küldetése kárára, többnyire azonban a kényszerűt is a maga javára fordítva — e lyukak betömésének, s bármilyen abszurdan is hangzik, bizonyos értelemben e hiányzó intézmények pótlásának a feladata is. Következésképpen az Irodalmi Szemle három és fél évtizedének tevékenysége az irodalom, az irodalmi élet szervezésén kívül a csehszlovákiai magyar művészeti-tudományos-szellemi élet, azaz: a művelődés valamennyi területének fejlődésére — nagyobb részben pozitív, kisebb részben negatív — hatással volt. Ha kicsit sarkosan is hangzik Duba Gyula 1977-es Kortárs-beli megfogalmazása — „A lapban önmagát hozta létre a háború utáni nemzetiségi iroda
