Irodalmi Szemle, 1994

1994/2 - Z NÉMETH ISTVÁN: Buli van a túlsó parton

Z.Németh István

Nem is gondoltuk, mi vár ránk.

A lakás zárva volt. Vártunk. Fjodorov már előkészítette a szerszámokat: bogárijesztő fotókat, egérfogót, patkánycsúfoló versikéket. Ha ettől sem nyiffannak ki a dögök, hát nem tudom.

Telt az idő.

Itt megemlítem még, hogy a csótányokat lángszóróval irtottuk, a katicákat gépfegyverrel, a szúnyogokat citromlével, az embereket meg a számla összegével.

Kezdtük elveszíteni a türelmünket.

— Ardamicaü! — kiáltott fel a punk, és szinte kapásból folytatta a történetet: — Dél felé telefonált a főnök, hogy véletlenül rossz címet adott meg, nem is kellett volna olyan messzire utaznunk, csak a szomszéd utcába. Nosza, autóba vágtunk magunkat, és sűrű, szaftos káromkodások közepette indultunk hazafelé.

Este lett, mire a megadott, pontos címre megérkeztünk.

Egy elgyötört arcú férfi nyitott ajtót.

— Hol a veszélyzóna?!? — rontottam be a spriccelőmmel. Irtó jól néztem ki vele. Ahogy ott szorongattam.

A férfi nem szólt semmit, csak a kisebbik szoba felé mutatott. Óvatosan nyitottuk ki az ajtót, mert ki tudja, milyen féreggel állunk majd szemben. De csak egy öreg néni üldögélt a díványon.

— Hol vannak a bogarak? — kérdeztem.

— Nincsenek. Azt a nénit spricceljék le, könyörgöm...!

— Anyóst nem irtunk — csóválta a fejét Fjodorov.

— Akkor sem, ha bogaras???

— Akkor sem.

Ebben maradtunk.

A punk itt felsóhajtott. Ezt is megúszta. De kezdte rosszul érezni magát. Minden bűnét megbánta, talán jobban is, mint kellene, csak hagyják már békén a szlovákiai magyar prózaírók papírra vetett dolgai!

Újabb regényrészietek kezdtek el szállingózni.

— Fölkel az ember, nővér, mert azért föl kell kelni késő délután, oda kell nyúlni a cigarettáért, meg is kell gyújtani azt, hadd szállja meg a füst az embert, ha már az ihlet elkerüli — a feketét is meg kell kavarni, nehogy már föltegyék az embernek a kérdést: Most kavarja, vagy nem kavarja? Megkeresi az ember az elveszett cirkálóját, belebújik, kinyitja a hűtőszekrényt, kiveszi a macskát, mert az igencsak didereg már, szegény pára. Száll a füst a levegőben, nővér, ricsajoznak a kanárimadarak, elgondolkodik az ember, metationt igyon-e, vagy fröccsöt, esetleg még egy liter kávét.

— Fülöpanti... — motyogta a punk, s megpróbált ráállni a hullámhosszra. Folytatta a megkezdett történetet: — A szoba sötétjén át-átlibeg Cinke-Lill, csapkod egyet kettőt a szárnyaival, én meg megkérdezem: „Mi baj, Lili?” Persze, tudom, nem mehet ez így tovább, nővér, dolgozom a kisvasúton, bontom a berlini falat, aztán a húsüzemben gyúrok pogácsákat, húzom az igát, az igét, a főnevet, csak legyen, aki fölnevet esténként. Kinyitom az erkélyajtót, a nádszálkisasszony hajladozik a szélben, törékeny csuklójával hozzám vágja a nehen mozdítható bútort, az ember ilyenkor nem hajol el, már büszkeségből sem. Aztán ide kerül, erre az osztályra, ápolják, összeragasztják, hazaküldik, nővér, az ember hazamegy, mert azért csak ha