Irodalmi Szemle, 1994
1994/2 - Z NÉMETH ISTVÁN: Buli van a túlsó parton
Z. NÉMETH ISTVÁN Buli van a túlsó parton Majdnem paródia Győry Attilának (is) A punk csak most kezdett kijózanodni. Megrökönyödve nézte jobb lábának megmaradt csonkját, érezte a lüktető ereket, a húsát, a csontjait, a vérét. Még nem ájult el, de már érezte, hogy szédül... Mire a vonat a következő állomáshoz ért, ő már elvesztette az eszméletét. Reggelre elvérzett, megfagyott és meghalt. Arca semmiféle indulatot nem tükrözött, teljesen nyugodt volt. Egy kicsit dilis volt, ennyi az egész. Megpróbált lázadni... Tulajdonképpen az egész élete lázadás volt. Megtagadta azokat a dolgokat is, amelyeket titokban, a szíve mélyén szeretett. Álarcban járt, nehogy könnyen felismerjék, később a maszk annyira az arcbőrére tapadt, hogy kénytelen volt azzal feküdni és kelni, viselni haláláig. Ezek a dolgok akkor jutottak eszébe, amikor elvesztette az eszméletét. Sötét űrben lebegett. Hallotta a saját gondolatait, melyek eltávolodtak tőle, majd mintha egy üveggömb belső falának ütköztek volna, visszahullottak rá. Ez az állapot nem tartott sokáig. Amikor kinyitotta a szemét, a sínek mellett feküdt, lehetetlen pózban. Megnyugvással vette tudomásul, hogy nem fázik, teljesen józan, nyugodt, kiegyensúlyozott. Talpra állt. Lába előtt saját magát látta, csonkán, nyugodt arccal, egy vértócsában. Tudta jól, miről van szó. Amíg élt, sajnálta magát, most azonban közömbösen szemlélte a holttestet. — Porhüvely... — legyintett. Köpni nem volt kedve, meg aztán illetlenségnek is tartotta volna egykori önmagával szemben. — Egykor kajált, kakáit, fázott, melege volt, fájt és szeretkezett. Kiszolgált, s most elenyészik. Kicsit furcsállta, hogy beszédet mond saját maga felett, de sehol sincs megírva, hogy aki egy kicsit dilis, annak nem lehetnek érzelmei. Legalább azon a bizonyos túlsó parton... Elindult a sínek mellett. Élvezte, hogy könnyű, felszabadult, egészséges minden porcikája. Ráadásul egyedül van, ráér, bámulhatja a tájat, hiszen viszonylag jól megúszta az egészet. Öröme viszont nem tartott sokáig. Egy idő után (sejtelme sem volt, mennyi telt el, s telik-e egyáltalán) hányingert érzett, leült a sínre. — Kihányom az életemet — jutott eszébe egy képtelen gondolat. Ez a gondolat nem is volt olyan képtelenség, mint amilyennek az első pillanatban tűnt.
