Irodalmi Szemle, 1994
1994/12 - ÁRGUS - E. FEHÉR PÁL: Milo Urban gyónása
árgus musát határozott világnézetnek hitték. Az élő ostor — ahogyan Az elsodort falu, amelyet önéletírásában maga Urban is emleget — egy elemi erejű felháborodás, s egyszersmind a kiszolgáltatottság kifejezése volt. Őszintesége vitathatatlan: a kortársakra is ez hatott. Az éppen egy évtizede kiadott, Milan Pišút szerkesztette Dejiny slovenskej literatúry egyenesen Henri Barbusse A tüzének s Remarque regényének, A Nyugaton a helyzet változatlannak szlovák párját látja benne. A szándék talán ilyenféle lehetett, de a tehetségbeli különbségek még nyilvánvalóak. Alexander Matuška világította meg a siker igazi titkát: „Elsőnek látta a falut a maga egészében: az egész falut látta, semmit nem titkolt el, semmi nem maradt számára észrevétlen. ” S ugyancsak Matuška volt az, aki kimondta: „Milo Urban naiv író, a szó igazi értelmében... ” Naivitása vitte aztán egyre veszélyesebb vizekre. Amikor 1930-ban perbe fogják, még dr. Vladimír Clementis, a kommunista ügyvéd védi, aki majd a háború alatt nemegyszer megrója a londoni rádióban jobboldali magatartásáért, de a háború után mint kormánytag segít neki, nehogy a bíróság túlságosan szigorú ítéletet hozzon. A Hlinka-párt lapjainál kezd dolgozni, 1940-től a háború befejezéséig pedig a Hlinka Gárda lapjának, a szélsőségesen uszító, németeket kiszolgáló Gardista főszerkesztője. ATiso-rendszer egyik vezető újságírója. 1945-ben a felelősségre vonás elől Ausztriába menekül, majd önként hazatér. Tetteit a bíróság nem háborús bűnnek, csupán kollaborálásnak minősíti, s ezért az ítélet mindössze nyilvános bocsánatkérés. Mindezek után íróként sokáig hallgatnia kell, 1956 után jelentkezhet először újra a nyilvánosság előtt. 1982-ben éri a halál. Hagyatékában találták meg önéletrajzi trilógiáját, amelynek most második kötete látott napvilágot. A véres folyó partján az író 1938 és 1948 közötti emlékeit eleveníti fel, s már az alcím is mutatja (Egy újságíró visszaemlékezései), hogy élete és művészete végzetes kisiklásának okait és — természetesen — mentségeit keresi. Nem Milo Urban volt az egyetlen jelentős szlovák író, akit a Hitlertől kapott szlovák látszatfüggetlenség megszédített. Gondoljunk csak Jozef Cíger Hronský- ra vagy a propagandafőnökséget vállaló Tido J. Gašparra, sőt akár Emil Boleslav Lukáčra, aki szintén beült a Tiso- parlamentbe képviselőnek. Előtte mindannyian mérsékelten polgári álláspontot képviseltek, többször együttműködtek a kommunistákkal is, hívei voltak a közös csehszlovák államnak. Sőt a fasiszta renddel való együttműködésük sem egyértelmű. Urban például felemlíti, hogy miként segített a pozsonyi A reggel szerkesztőjének, Antal Sándornak — aki emigránsként élt Csehszlovákiában (egyébként a Holnap legendás szerkesztőjéről van szó!), és az első bécsi döntés után ki akarták utasítani Szlovákiából —, hogy Hort- hyék ne tudják kézre keríteni. Lukáč pedig egyenesen a nagy hatalmú belügyminiszterrel, Alexander Machhal szállt szembe, aki egyik felszólalásában Ady- nak rontott neki mint a zsidó dekadencia képviselőjének. A költő azonban továbbra is fordította-népszerűsítette Adyt. Mi volt a magyarázata Milo Urban szerepvállalásának a Tiso-rendszerben? Leírja, hogy 1939-ben a német—lengyel háború kitörésekor Karol Murgaš- Hrozný, a Slovák felelős szerkesztője — Urban akkor itt dolgozott — revolverrel kergette ki azokat az újságírókat a
