Irodalmi Szemle, 1994

1994/12 - ÁRGUS - E. FEHÉR PÁL: Milo Urban gyónása

árgus

szerkesztőségből, akiket ő „lengyelbarátnak” tartott. Az emlékiratokból azonban kiderül, hogy Urbannak aligha kellett tartania az ilyenfajta alakoktól. Az ő patrónusa mégiscsak Šaňo Mach volt, a Hlinka Gárda főparancsnoka, a belügyminiszter, a volt reakcióbeli kolléga. Aki egyszerűen telefonon közölte Urbannal, hogy ő lesz a Gardista főszerkesztője, holott sem a Hlinka-pártnak, sem a gárdának nem volt a tagja. Aki nemegyszer telefonon cikkvázlatot diktált neki, mondván: „sürgős dolgom van”, ugyan már kanyarítson ebből Urban úr egy cikket, de a saját neve alatt! Közben elegáns lakást kapott a pozsonyi Gaj utcában, és sorozatban jelentek meg regényeinek új kiadásai. „Semmit sem követelnek tőlem, csak a nevemet...” —írta.

A szereplésvágy vitte a bűnbe? Ennek bizonyára része volt abban, hogy a lényegében ösztönös tehetségű, komolyabb műveltséggel nem rendelkező, ám nemzetközi nevű író engedett a csábításnak. Érezte, hogy a siker, a döntő, az átütő siker, amely a pályakezdéskor mellé szegődött, s amelyet elválaszthatatlan társának hitt — elhagyta őt. A Gardista főszerkesztőjeként, a rendszer egyik vezető újságírójaként megkapta a siker pótlékát. Nehéz megítélni, hogy Milo Urban mennyire volt valóban tájékozatlan a rendszer gaztetteit illetően, s mennyiben nem akart tudni a valóságról. Az emlékiratokban például szó sem esik arról, hogy a Gardista milyen következetesen uszított a magyar kisebbség ellen. Ehelyett Urban néhány anekdotikus esetet ír le a magyarokhoz fűződő kapcsolatairól, s ezek is főleg szlovákul nem tudó csallóközi cselédlányokról szólnak.

A zsidókérdés azonban megkerülhetetlen. Ezek már nem csupán szavak voltak, hanem több tízezer ártatlan ember deportálása, a biztos halálba küldése. Urban védekezése több, mint banális: nem tudott Auschwitzről, a gázkamrákról, a szlovákiai gyűjtőtábo- rok retteneteiről, a gárdisták rablásairól, kegyetlenkedéseiről. Ez már nagyon nehezen hihető. Bármennyire névleges irányítója volt a rendszer legfontosabb, szinte hivatalos lapjának, de azért — ez kiderül emlékezéseiből — majdnem napjában érintkezett a kormány több tagjával, s legfőképpen mégiscsak nyitott szemmel kellett járnia az utcán. Urban a szokott antiszemita védekezést ismétli el: akadtak konkrét esetek, amikor segített bajba jutott zsidókon. Ezt nem vonhatjuk kétségbe, de hát éppen ezek az esetek kellettek volna, hogy gondolkozásra késztessék. Ugyancsak megkerülhetetlen, hogy mit írt a Gardista a szlovák nemzeti felkelés idején. „Mindazt, amit a Szlovák Távirati Iroda, a Propaganda Hivatal, a Hlinka Gárda küldött...” — ennyi a válasz. Igaz viszont, hogy 1944 augusztusában Milo Urban számára már nem létezett visszaút.

Urban — vallomása szerint — nem nagyon értette személyes felelősségét, sőt a rendszer egészének jellegét sem. Jellemző, hogy amikor a Vörös Hadsereg Pozsony felé közeledik, nem is gondol a menekülésre. Machnak szinte erőszakkal kell magával cipelnie Ausztriába. Ott végigjárja családjával a menekültek kálváriáját. A fasiszta szlovák exponensektől eltérően, az amerikai megszálló hatóságok nem nagyon törődnek vele. Valószínűleg hamar felismerték, amit Mach és a Tiso-rendszer többi vezető figurája régen tudott: Milo Urban mérhetetlen naivitásából, sőt bu