Irodalmi Szemle, 1994
1994/12 - MARGÓ - FÁBIÁN NÓRA: Rilke (jegyzet)
FÁBIÁN NÓRA Rilke Az elért tökéletesség unalmas. Ezért nem szeretem Goethét. Rilke úgy „teljes”, hogy mindig „félben marad”. Nem önálló világegytem, mint a lezárt goethei életmű, hanem a Végtelen egy tulajdonsága, a tenger egyetlen habja. Rilkére azért lehetetlen megindultság nélkül gondolni, mert ő egyik neve a Végtelennek, az időnek, a homályban kuporgó, értelmével világosságot kereső összekuporodott félelemnek, az embernek. Lehet-e teljes valaki a sóvárgás nélkül? A befejezetlenség érzése nélkül? Az ilyenfajta teljesség a humanizált tökéletesség. Az elért tökéletesség, mint Goethéé, emberen túli. Éppúgy nem tudnám megmondani, milyen indulattal viseltetem iránta, milyen a viszonyom hozzá, mint ahogy az idővel kapcsolatos gondolataimban sem ismerem fel indulataim nevét. Egyetlen róla alkotott kép sem válhat tudássá. Lehet-e befogadni, belső, aktív tudássá tenni valamit érzelem nélkül? Ha kiiktatnánk ez utóbbit, akkor nem a gondolkodás sémáját kapnánk-e a gondolkodás helyett? Rilke a sóvárgásával és költészetével — híd. Amikor rágondol az, aki ismeri szavai ízét, akkor az időt érzi, ami itt értelmeződik. S érzem, amint az értelmezések színes szikrazuhatagai visszahullanak a végtelen, sötét semmibe, ahogy nemsokára majd én is, de ettől fogva nyugalommal gondolok arra a pillanatra, amikor majd azt, ami voltam, elnyeli a sötétség. De Goethe! Goethéről csak Goethe jut eszembe. Hogyan is szeretném? Rilke művész, de nem lehetne az — egy másik ember nélkül. Jelen van. Amikor valaki ízlelni kezdi sorait, akkor ő nincs jelen a szobában. Amikor utolsó szavait hallgatod magadban, a szobában te nem vagy jelen. Ketten vagytok. Az egyik mindig láthatatlan. Ő megszületett most is, ezen a délutánon, ebben a szobában is, te pedig eltávolodtál valahová, ahol ő volt eddig — létezésed csodává vált mérhetetlen idejét neki adtad. Te élsz, ő pedig lélegzik benned. Mióta a különös vendég, akinek jöttére vártál, megkérdezett, és most, most befogadtad, arcodból eltűnt a vér. Nem ő a tökéletesség. De könnyedén, elegánsan meggyújtja benned a gondolatok parányi kanócait (a félelem tudatlanságának sűrűjében milliónyi apró fény lángocskája rebben), és ekkor (a szeretet bölcsességével) megmutatja benned a tökéletességet. És te megrendülsz ettől a csodától. Amikor ez bekövetkezik, újra olyan szavakat keresel, amelyekkel imádkozni lehet: „...oly bizonytalanul vagyunk otthon e megértett földi világban, csak mi sodródunk el kilehelt levegőként" ...Imádkozni, abban a pillanatban, amikor megtapasztaltad magadban a tökéletesség vágyát..., de kihez is? Ahhoz, aki ebben a pillanatban megszületett benned. Hogy ez vajon tudás róla, vagy ő maga, ez felfoghatatlan. Megszületett az, aki nem te vagy, akit nem érhetsz el soha, de aki épp annyira gazdag, amilyen te vagy, és aki nélkül többé élni — hívőként vagy hitetlenül — nem lehet. margó
