Irodalmi Szemle, 1994

1994/12 - MONITOR - Szerzőink más lapok értékrendjében

monitor

vagy ötletként kibuggyanók. Szervezik, ám nem emelik át egy magasabb szintre az egyes műveket, melyek így végig megtartják különállásukat.

Hasonlóképp a különböző természetű jelcsoportok szándékosnak látszó együttes szerepeltetése általában csak kiegészítő és feltupírozó jellegű. Kevés kivételtől eltekintve nem állnak össze szerves műalkotássá. Az esetek többségében e mulatságos, reklámújságok világából kihasított látványelemek feldobják a lineáris szövegeket, ugyanakkor megőrzik illusztráció-jellegüket is.

Juhász lineáris műveinek koordináló központja egyfajta határozott vonásokkal zaklatottra rajzolt lírai én (mely mellékesen nem idegen a rock and roll...-tól/től sem), egy olyan egyes szám első személyében rögzített nézőpont, melynek grammatikai vezérfonalát követve felfejthetjük a darabok többségét, s találkozhatunk a lírai én által (gyakori jelzős szerkezetekkel) kibeszélt érzelmekkel, gondolatokkal, látványokkal, melyeknek közös sajátossága a disszonáns jelleg, disszonáns külvilág, lét, lélek, idő, férfi-nő kapcsolat (bár a nőnemű partner jelenlétét a nyelvtani szerkezetekben megnyilvánuló szilárd kapaszkodóként is értelmezhetjük). Mindezek nyugtalanító voltából táplálkozik az állandó fenyegetettségérzet, a szöveg egzaltált rohanása, a sebes aszimmetrikus tempózás, a lírai én semmiségének érzése, a kissé direkt utalások különböző hangulatjavító szerek használatára. Párhuzamosan kutatja a lélek, a szépség, a szellem titkait, melyek megkérdőjelezettsége, összezavaro- dottsága szorosan összefügg a fent jellemzett állapotokkal, csakúgy, mint a valóság eltűnése következtében keletkezett légüres tér, vákuum,melynek üres fehérségét csak a betűk sorozatai tarkítják. (Igaz, bizonyos szószerkezetek némileg roncsolják ezt a természet vadvirágából szirmosodó magatartást, ám az egész mű terjedelméhez képest csak korlátozott mértékben.)

Somogyi Gyula: Monológ a strandbüfében (különbféle szalúmifajtákról) (Magyar Műhely, 1994/92)

(TÓTH LÁSZLÓ: HÁRMASKÖNYV) Nyilvánvaló, hogy az ötéves koráig Budapesten, majd huzamosan Szlovákiában élt, onnét nyolc éve Magyarországra telepedett, de a kinti kapcsolatait tovább ápoló repatriáltban mély nyomokat, karakterformáló stílusjegyeket hagytak az odaát töltött évtizedek. A hatásokat szabadabban oda-vissza áramoltató Kárpát-medencebeli magyar irodalomban nem ritka most már az ehhez hasonló jelenség, de említésre méltó újdonságnak tekintem, hogy költőnk újra és újra felbukkanó mottói és szövegidézetei közé, a versek anyagába teljes természetességgel fonja bele szlovák és cseh költők sorait, Vladimír Ho- lanéit például többször is; hogy Az „itt" és az „ott" című költeményében nem lábjegyzetként, hanem a mondandó folyamatába iktatja Tadeusz Šliwiak krakkói költő tíz lengyel sorát. És ami igazán bátor kísérlet: az imponálóan szerkesztett verskötet, a Hármaskönyv középső könyve nem más, mint Ján Ondruš, Kisúj falun (Nová Vieskán) született szlovák költő V stave žlče, azaz Epeállapotban című párbeszédes verskompozíciójának teljes magyar fordítása.

Amire a Hármaskönyv folyamatos olvasása során idáig jutunk, megértjük, miért volt szüksége Tóth Lászlónak a költői struktúra éppen e középső, áthidaló ívében