Irodalmi Szemle, 1994
1994/12 - MONITOR - Szerzőink más lapok értékrendjében
monitor ilyen közvetett (közvetített) megoldásra. Egyébként ő maga kommentálja Ondruš vállalkozásának jelentését a már említett szlovák költők magyar antológiájának jegyzetében így: a verskatedrális „lázadó Paulusa és rezignált Saulusa egyugyanazon személy két — egymással vitatkozó — énje, s általuk az ember mindig ellentétezettségé- ben és ellentmondásaiban éli meg az életét”. Mindez az elöljáróbeszéd inkább csak arra szolgált, hogy a továbbiakban köny- nyebben igazolhassam: Tóth László törekvéseinek azért van a magyar költészetben eleddig tévesen értékelt súlya, besorolatlan egyedi értéke, mert szabálytalan sorsát, élete és vonzalmai szokatlan tág körét, érzelem- és gondolatvilágának nyugtalanságát íróalkatának vehemens eredetiségével, kifejezőkészségének alakváltó leleményével, visszafogott tárgyiassággal, odaadó-érzelmesen vagy szarkasztikusan, de lebilincselő erővel tudja szavakba formálni. Azaz: extrém helyzetéhez megvan a kellő tehetsége. Fodor András: Honkeresés (Kortárs 1994/7) (CSELÉNYI LÁSZLÓ: ELVETÉLT SZIVÁRVÁNY) Azt gondolom, bár e rövidke írás keretei a bővebb kifejtést nem bírják el, hogy ma is lehet, van súlya az avantgárdnak, ha azt súlyos személyiség műveli — s Cselényiben ezt a személyiséget az irányzat föltalálja magának. Különös ötvözet a Cselényi-költészet. Ha van ilyen, akkor a szintetizáló avantgárdhoz lehetne sorolni. Azzal együtt, hogy az irányzat jellegzetes követelményeinek — akár szabályelvetésének — eleget tesz, mind formai, mind tartalmi jegyekben erősen el is távolodik attól, amit klasszikus avantgárdként emlegethetünk. Cselényinek ugyanis van egy élete — élete persze mindenkinek van —, amely nem feltétlenül predesztinálná a megszólalásnak erre a formájára. Ugyanakkor az anyagkezelés határozott ridegségét ellensúlyozni tudja a tájban benne levés/maradás fragmentumait versbe emelő elemek nyelvi zamatával. Sajátos fajtáját teremti meg az avantgárdnak a magát a mozgalom zajos színtereitől távol tartó költő, s ez azt eredményezi, hogy nagyjából el tudja kerülni azokat a görcsöket, modernista (modoros) toposzokat, esetleges túlszabályozottságokat, amelyek az irányzat magja körül helyezkedőkre óhatatlanul is — a vélt emelő hatással ellentétben vagy annak fölélése után — bénítóan hatnak. Akár a könyv címének két szavából fölfejthetnénk a Cselényi-jelenség néhány alapvonását, noha ezt most nem tesszük meg, s nem csak a túlságos leegyszerűsítéstől való félelem okán. Mindössze annyit hadd jegyezzünk meg, hogy a cím magában hordja a kelet-európai avantgárd két nagyon jellegzetes mozzanatát (is). Az egyik vélhetően az, hogy talán a nemzeti költészet besugárzása folytán szinte valamennyi jelentősebb alkotónál — beleértve Kassákot is — érezhető egyfajta nosztalgia a romantika, a lágyság, a finomság és visszafogottság iránt. Ezt elleplezendő (néha mindössze ennek eredményeképpen) jelenik meg a kemény, ironikus-játékos, nehezen fölfejthető, fragmentumokra szétfröccsent szövegekben artikulálódó hang. Az elvetélt szivárvány szintagmában a szivárvány nyilvánvalóan a remény konvencionális szimbólumaként szerepel, míg az elvetélt szó (jelen esetben a szemlélő kény
